Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Drága, poros, tele van részegekkel, drogosokkal, britekkel, meztelenekkel, melegekkel, libsikkel, és még a zene is rossz. Most, hogy a károgók kétharmada nagy egyetértésben bólogatott, és továbbment, érezzük jól magunkat idén is a Szigeten! Ez volt a vasárnapunk.
Kevés város érzi meg annyira az augusztus beköszöntét, mint Budapest. Elesik a négyeshatos, megtelik az 5-ös metró óbudai HÉV, olcsó sör és brit akcentus elegye lengi be a belváros és a Filatorigát közti vonalat. Én örülök, a korombeliek örülnek, az óbudai Auchan is örül, köszönjük szépen, hogy újra a világ közepének érezhetjük ideig-óráig a fővárost. A pénztárcánk meg zokog.
Zokog, hiszen a bejáratnál 27 ezer forintért kaphatunk egy napijegyet, túrahátizsák hiányában nem tudjuk becsempészni a vodkát (nem is akarnánk, persze!), bent tehát lazán ráfizetünk erre még tízezer forintot. Ennyiből simán el tudnánk utazni egy hétvégére valahová Olaszországba valamelyik fapados légitársasággal, sőt még egy csinos Airbnb-szoba és egy jó pizza is beleférne.
Van egyáltalán különbség a kettő között?
Fapados utazás
Ninivel a VOLT fesztiválon indítottuk a nyarat, iszonyú jót buliztunk, de a magammal hozott budapestiség nem hagyta beismerni, hogy bármilyen zenei fesztivál felérhetne a Szigethez. „Majd megtudja, milyen is a pestiek istene” – írtam akkor előretekintve, abból kiindulva, hogy pusztán azért, mert az idei a hetedik Szigetem, majd én mutatok neki valami újat. Miközben ez már neki sem az első. Az igazság viszont az, hogy a ne változtass azon, ami működik elven megrendezett fesztiválon nem volt mit mutogatni. Cserébe működött.
Nem ok nélkül szokták mondani, hogy minden utazásban az odajutás a legfárasztóbb. PET-palackban kevert hideg fröccsel és pólólegyezgetéssel küzdünk a 33 fok ellen, míg eljutunk a Nyugatitól a Szigetig, közben a kedvenc, keresd a britet című játékunkat játsszuk. A Jászai Mari téren kinézve a villamos ablakán fogadok Ninivel, hogy az épp felszálló strandkalapos, fehér pólós és hawaii inges, Nike papucsos figurák fixen angol srácok, a győzelem garantált. Meg is jegyzem közben, hogy milyen igazságtalan fiúnak lenni egy fesztiválon ruházkodás szempontjából, hiszen a lányok minden irányba csilloghatnak és vehetnek fel extravagáns ruhákat, nekünk meg marad az unalmas rövidgatya-póló, vagy felvesszük az előbb említett mainstream szerelést. Nini hozzáteszi, hogy letöri a kezem, ha utóbbit választom. Abban azonban megegyezünk, hogy a Balaton Sound-osok szettjeinél még ez is jobb.
Olvad a smink és a csillámpor, leizzad a lemosható tetkó, és még az éneklés is abbamarad: ez az eltéveszthetetlen jele annak, hogy hamarosan leszállunk a HÉV-ről. Hömpölygünk le a kocsiról, utáljuk az embereket, és fáj mindenünk, csaknem előtör a Ryanair okozta poszttraumás szindrómám is:
tulajdonképpen bagóért, de milyen áron jutottunk ide?
Átvergődünk a sorokon, az elmúlt évek hetijegyei után egy könnycseppet elmorzsolva felragasztom a napi karszalagomat, nem emelnek ki a biztonsági ellenőrzésnél, és már bent is vagyunk. Csak a szokásos.
Turistacsapdák
A délután és a kora este a Szigeten sosem unalmas. Elengedem Nini megjegyzéseit arról, hogy ez is csak egy nagy majális, mint a VOLT, de szerintem csak irigykedik, főleg azért, mert utána ő élvezi a legjobban. Összehasonlítva a korábbi évekkel, a fesztivál most jobban meg van töltve emberekkel és programokkal egyaránt.
Rögtön a bejáratnál látjuk, hogy az általunk szeretett, bár idén pocsék felhozatalú Petőfi Rádió színpad kijjebb került, ahogyan sok más helyszínt is eltoltak kicsit a növekvő helyigény miatt. Összeszedjük tehát a hétfőn a kukában kikötő repiajándékokat, csináltatunk fotót a Sziget-útlevelünkbe, lecsekkoljuk az évek óta változatlan sportteraszt, velünk illusztrálják a „közhely” kifejezést a szótárban. Szóvá tenném, de a mondat felénél már ugrik is Nini, hogy
egy napot vagyunk itt, na, mondd, mi mást tehetnénk?
Duzzogva igazat adok, mígnem megérkezünk a Years&Years kellemes limonádé popbulijába.
Elénekeljük azt a három dalt, amit a rádióból ismerünk tőlük, táncolunk kicsit, aztán nyakunkba vesszük az étel- és italpultokat: az este hátralévő része nagy bulinak ígérkezik. Ennek viszont ára van: ezer forintnál induló fröccsel és méregdrága ételekkel töltődünk fel – a pofátlan pesti fesztiválárak továbbra is csak a külföldieknek férnek bele szájhúzás nélkül.
Idén egyébként a fesztivál szervezői egyet hátraléptek az összkép érdekében, ez pedig nagyon jót tett a felhozatalnak: minden korosztály zenei ízlése reprezentálva van, újra központba kerültek a hangszerek az EDM helyett, és bár a nevek talán nem szólnak akkorát, mint tavaly, az olyan elemek, mint a Foo Fighters keddi, 2,5 órás záróbulija igencsak sokat nyomnak a latban.
Jézus
Túl az Ed Sheeran-traumán, vasárnap újra rengeteg fiatallal telik meg a Sziget. Sheeranhez hasonlóan a napi headliner újfent olyan, aki épp a karrierje csúcsán van, mégis ellátogat hozzánk, ő pedig – és nyugodtan kommenteljék, hogy ki a franc ez már megint – Post Malone.
A homlokára töviskoszorút varrató énekes sokaknak tényleg Messiás, arcképével legalább annyit találkozunk pólókon és táblákon, mintha a hipotetikus olasz nyaralásunkon templomokba néznénk be. Meg is jegyzi valaki körülöttünk a koncert elején, hogy
look at fat Jesus!
A mostanság felkapott trap-hip-hop vonalat követő 24 éves zenész önmagában egyébként tényleg nem lenne nagy szám, az arctetkói nélkül azt hihetnénk, hogy pár éve még elvették az uzsonnáját a menzán. Az internet, a kábítószer és a pénz viszont bárkiből sztárt csinálhat. Arra számítunk, hogy legalább fél órát késni fog, az ebben a hitben megejtett mosdótúráról azonban szaladunk is vissza, mert időben elkezdi a koncertet. Klisé: csak a legnagyobb slágerek hangzanak el, van egy akusztikus gitáros dal, félplaybackben megy az előadás, és megtudjuk, hogy polgári nevén Austin nem gondolta volna, hogy egy nap Magyarországon fog zenélni. Nini szerint sokan vannak ezzel így.
Gyanúsan hamar elhangzik minden nagyobb sláger, mígnem 50 perccel a kezdés után felkonferálja Congratulations című, utolsó számát. Kereken egy órával a kezdés után, pár köszi és káromkodás kíséretében lebattyog a színpadról pizsamájában, az emberek egy része elindul kifelé, aki viszont marad, iszonyú jól jár: még nem tudjuk, de a java hátravan.
Kis helyek > főterek
Hasonlóan egy városnéző túrához, az ember mindig kényelmesebben érzi magát, miután lejárta a kötelező köröket, és szabadon barangolhat a kisebb helyeken. Az A38 sátor felé vesszük az irányt, ahol, mint utólag kiderül, a következő négy órát végig fogjuk bulizni. A kis-nagyszínpad vasárnap hangszeres örömzenével telik meg: a Parcels és a Jungle őrületes bulit csinál, nem playback, de mégis olyan, mintha a stúdiót hallgatnánk kihangosítva. Összefutunk Nini barátaival, együtt énekelünk és táncolunk, maradunk egészen hajnal 3-ig, amikor a Polo&Pan francia duó is befejezi koncertjét.
Maradék energiánkkal körbenézünk a még tartó bulikban. A Colosseum technoszínpadon reggel 6-ig megy még a topogás, a Magic Mirror LGBT-helyszínen is a megszokott oldottsággal és jó zenével találkozunk. Ignorálom Nini nevetését, mikor csalódottan rájövök, hogy mind az Animal Cannibals, mind a Kozmix hakniját lekéstük a Retro színpadon. Nem marad más, mint felülni, pontosabban felférni a hajnali HÉV-ek egyikére, elkeseredni, hogy csak 5-kor nyit a Nyugatiban a Meki, majd lefekvés előtt egy liter vizet meginni, hogy ne legyen extrán nehéz a hétfőnk.
Bravissimo
Akkor Sziget-napijegy vagy két nap Milánó? Négy koncert és négy fröccs vagy olaszországi retúrjegy és szállás? Bár árban ugyanott vagyunk, sarkítanék, ha azt mondanám, tényleg egy lapra helyezhető a kettő.
A Sziget továbbra is nagyon rendben van, ez pedig a kiforrottságában rejlik. Nincsenek már nagy meglepetések, de a hetedik Sziget-élményem egyáltalán nem lóg ki a sorból. Ide a koncertek miatt jövünk, és a társaság miatt maradunk, a hetijegyesek pedig összehasonlíthatatlan szabadságélményt kapnak.
Balaton Sound ide, VOLT oda, Magyarországon a Sziget érinthetetlen a fesztiválok sorában.
Idáig pedig, remélem, Nini nem olvassa a cikket.
