Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Kelet-Magyarország egyik leghátrányosabb helyzetű falujában idén már géppel készül a magas fűtőértékű brikett. Amellett, hogy a megfizethető fűtőanyaggal a faluban élők túlélhetik a telet, az üzem munkát ad a helyieknek. Riportban mutatjuk be a toldi brikettüzemet.
– Itt a faluban csak közmunka van, de ott nem sokat dolgoznak, aláírnak, aztán ennyi. Úgy könnyű pénzt szerezni.
– Akkor miért nem közmunkásként dolgozik?
– Hát, mert itt megdicsérnek. Azt szeretem.
– vágja rá a kérdésre Seres Sándor, az Igazgyöngy Alapítvány munkatársa.
Tulajdonképpen az ő fejéből pattant ki a brikettüzem ötlete. Korábban kézzel, napraforgóból is készítettek fűtőanyagot, de az nem volt elég a hideg, téli estékre. A Hajdú-Bihar-megyei Told körülbelül 350 fős zsákfalu, semmilyen szolgáltatást nem tud eltartani: nincs iskola, nincs bolt, de még kocsma sincs. A boltocskázást nehezen lehetne szolgáltatásnak nevezni: művelői abból élnek, hogy bevásárolnak más városban, és a termékeket kétszeres-háromszoros áron adják tovább.
Az Igazgyöngy már lassan tíz éve dolgozik a faluban, az egész modelljük alapja, hogy a túlnyomórészt mélyszegénységben élő családok életét több ponton is segíteni igyekszik. Az egyik az oktatás; ide tartozik például a kezdetektől a művészetoktatás, vagy a később indult tanoda, és van ösztöndíjprogramjuk is. De az is világos volt már az elején, hogy a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek oktatása csak úgy működhet, ha az alapítvány a családokat is segíti, így társult az iskola mellé egy sajátos szociális program is. A családgondozásban a krízishelyzetek jelentik a legnagyobb problémát, van olyan program is, amely az önfenntartási képességeket fejleszti, és van közösségfejlesztő program is, asszony- és baba-mama klubbal, gyerekcsoportokkal. Az alapítvány munkatársai igyekeznek minél több családot bevonni és benntartani a rendszerben.
És ezekhez jön még a munkahelyteremtés: az alapítvány a korábban létrehozott asztalos- és kézművesműhely, és lekvárfőző foglalkozás mellé most a gépi brikettgyártásba is belevágott.
A fűtés húsbavágó probléma a mélyszegénységben élőknek: Toldon gázfűtés nincs, egyedül a fához jutnak hozzá az emberek, abból is gyakran csak a nyesedékhez, csakhogy annak összegyűjtése az árokpartról, elhagyott telkekről is szabálysértésnek minősül.
Ha viszont nem tudnak fűteni, a gyerekeiket veszélyeztetik. Azoknál a családoknál, ahol a fűtés kérdése ilyen élesen jelenik meg, gyakran az a túlélési stratégia, hogy eltüzelik a bútorokat, a rossz cipőt, a rossz ruhát. Mindenki azzal fűt, amije van
– mondja L. Ritók Nóra, az alapítvány szakmai vezetője.
Az Igazgyöngy a keserves téli hónapokban tűzifa- és fabrikett-adományokkal, kályhaellenőrzéssel és -javítással segít a családoknak. „Mivel nagyon rossz a házak hőszigetelése, a családok este, amennyire csak bírják, felfűtik a szobákat, hogy reggelre ne hűljön ki a ház. Így lehet, hogy este kilenckor 30 fok is van, de reggelre nagyon hideg lesz. Csakhogy az olcsó kis pléhkályhák ezt nem nagyon bírják, hamar szétégnek.
Amikor mínusz tíz fok felett vagyunk, akkor tudjuk, hogy felöltözve, de baj nélkül telik el az éjszaka. Ha ennél hidegebb van – főleg, ahol pici baba van – örökösen rettegünk, hogy nem hűl-e ki valaki reggelre, vagy nem fulladnak-e meg a családok, mert rossz a kályha
– magyarázza a vezető.
Miért fontos, hogy helyben készüljön a brikett?
Mivel már a legközelebbi településekről beszerzett brikettet is súlyos szállítási költség terheli, nem volt kérdés, hogy valahogy helyben kellene reagálni a fűtőanyag-problémára. Első próbálkozásként a 2010-es évek elején már elindított az alapítvány egy biobrikett-gyártó projektet, a termék akkor napraforgóból és papírból készült, kézzel. A brikett-téglák azonban nem tudták azt a fűtőértéket adni, amivel a nagy hidegben is fel lehetne fűteni a házakat, ezért más alapanyagban kellett gondolkodni.
Így született meg a gépi brikettgyártás ötlete, amelyhez egy támogató cég és az UniCredit Bank Lépj velünk! elnevezésű programjának pályázata nyújtott anyagi segítséget. A helyben készült brikett a falubelieknek teremt munkahelyet, bárki hazatolhatja talicskán, vagy biciklin a megvásárolt tüzelőt. Az alapítvány jövő nyártól egy mezőgazdasági vállalkozótól kapja majd a briketthez szükséges szalmát, a bálázás költségét kell csak vállalniuk.
„Nagyon nehéz egy ilyen társadalmi vállalkozást azzal a szemlélettel nézni, hogy hasznot termelő vállalkozássá kell hogy váljon.
Nálunk ez inkább egy eszköz arra, hogy az embereknek olyan perspektívát adjunk, amivel más lehet az életük.
Nyilván nagyon sokat fejlődtek a munkavállalói képességek azzal, hogy meg kellett tanulni a gyártást, vagy azt, hogy felelősségteljesen együtt kell dolgozniuk” – magyarázza L. Ritók Nóra.
A gyártás most próbaüzemben folyik, egyelőre csak annyit gyártanak, hogy minden családnak adhassanak egy húszkilós zsákban termékmintát. Aztán a valódi termelés ősszel indul be, és nagyjából annyit készülnek gyártani a brikettből, amennyi napról napra el is fogy majd: így a leggazdaságosabb a működés, hiszen a családok egyszerre nagy mennyiséget nem vásárolnak majd.
Az alapítvány hosszú távon szeretne alkalmazottakat foglalkoztatni, de itt minden ellenük dolgozik: a közmunka, ahol a munkásoknak igazából nem kell túl sokat dolgozniuk, hogy pénzt kapjanak, de a feketemunka is, mert a tisztes minimálbér mellett az azonnal zsebbe fizetett tizenötezer forintos napszámosbér akkor is vonzóbb, ha azért utazni kell.
Ráadásul a családok jelentős hányada eladósodott, és ha bejelentett munkaviszonyban helyezkedik el valaki, akkor a behajtócégek a fizetése felét is levonhatják – meséli az alapítvány vezetője, milyen hátráltató tényezőkkel kell megküzdeniük, amikor foglalkoztatási programban próbálnak alkalmazni és fejleszteni valakit. Azért azt is szeretnék, ha a brikettüzem modelljét adaptálnák a leszakadó térségekben, ahol nincs tüzép, és a családok csak utazással, szállítással tudnak megfelelő fűtőanyagot szerezni.
Ha dolgozom, akkor is hülyének néznek, ha nem dolgozom, akkor is
A csigás gép óránként 80 kg brikettet tud előállítani – egy család nagyjából 30 kilogrammot fűt el naponta. Elsőre könnyűnek tűnik a szerkezet kezelése, de nem pusztán arról van szó, hogy a gép egyik oldalába betöltik a szalmát, a másikon pedig kijön a brikett – avat be a részletekbe Tahóczki Balázs, az alapítvány mezőgazdasági projektvezetője. A hőfok mellett az ellenállás beállítására is figyelniük kell, hiszen a puha brikett nem eladásképes.
Seres Sándor három éve dolgozik az alapítványnál, ő is a fia, Dániel által került kapcsolatba L. Ritók Nóráékkal. „A gyerek járt az alapítványhoz oktatásra, aztán bekerültünk a programokba mi is. Én azért szeretek itt dolgozni, mert elismerik, ha csinálunk valamit, így azért mégiscsak jobban hajtja magát az ember. Told a rendszerváltás után szakadt le ennyire, de régen volt itt minden, tsz, bolt, iskola is, voltak tehenek, aprójószágok. A rendszerváltás után ez eltűnt, az épületek tönkrementek, az ólakat lebontották, munka meg nem maradt.
Figyelj, fizetést mindenki kap, de a közmunkán, ha dolgozom, a többi néz engem hülyének, ha nem dolgozom, akkor a polgármester mondja azt, hogy igyekezzek jobban
– mondja.
Sándor fia még csak 18 éves: nyolc osztályt végzett, dolgozott már a fővárosban is takarítóként, de azt mondja, hazahívta a honvágy: „ott van munkalehetőség, de nem szeretem. A falusi létet már megszoktam, itt összehangolódtak az emberek. Csak hát, jó lenne, ha lenne bolt, mert a legközelebbi öt kilométerre van, az télen biciklivel azért húzós.”
Dániel az informatikát meg a matekot szerette az iskolában, azt mondja, vág az agya, bármit megszerel, megcsinál, de nem szeretne továbbtanulni.
„Mondták egyszer a faluban élő idős emberek, hogy egy igazgyöngyös munkás többet ér, mint tíz közmunkás. Tavaly a legnagyobb melegben is lent kapáltunk a kertben, mi is, a munkatársak is, az asszonyok. Sehol nem voltak már a közmunkások akkor. De ha valamit javítani kell a faluban, ajtót, ablakot, vagy betonozni, azt is megcsináljuk. Jó nekünk ez nagyon, dúdolászunk munka közben, néha nyomjuk a zenét is, szeretjük.”
Kell a visszacsatolás, de jó együtt lenni
Az alapítvány igyekszik minél több családot bevonni, de az első kapcsolódási pont a gyerek: a művészeti iskola vagy a tanoda révén. L. Ritók Nóra azt mondja, utóbbiba Toldon 35 gyerek jár órarendszerűen úgy, hogy nem is volna kötelező. Ez nagyon motiváló a pedagógusoknak is.
Hat éve megy a tanoda, a gyerekek tanulmányi eredménye látványosan javult, kevesebb a tanévet bukással befejező tanuló. És vannak más eredmények is: utoljára hat évvel ezelőtt történt meg, hogy 18 év alatti lány szült gyereket a faluban. És ott az asszonyközösség, ahol a nem cigányok, a romungrók és az oláh cigányok is minden héten össze tudnak jönni. Csökkent az agresszió, a bűnözés.
Az a megállapodás a közösséggel, hogy nem kell velünk együttműködni, de ha valakinek segítségre van szüksége, akkor segítünk, ha ő is segít azon, hogy változzon a helyzet. Nem „jár” a segítség automatikusan, mert valaki szegény
– teszi hozzá. Ha például élelmiszerosztás van, a mennyiséget az aktivitáshoz szabják a falubeliek, akikkel közösen alakítják ennek a rendszerét, hogy mindenki szerint igazságos legyen. Aktivitásra tudnak sarkallni azzal, hogy az alapszükségletek szintjén avatkoznak be. Mert az már nem működik itt, hogy valakinek a belső késztetése, önbecsülése mozgassa a tetteit. Az egyszerű üzenet viszont világosan átmegy: ha te teszel valamit magadért, segítenek neked. Ebben pedig, ha lassan is, de elindul valami a motiváció, az aktivitás felé. Gyors visszacsatolás kell, nem lehet csak a hosszú távú tervre hagyatkozni. „Az a reményünk, és ez igazolódni is látszik, hogy a közben kialakuló közösség, a maga íratlan szabályaival jó hatással van mindenkire” – mondja az Igazgyöngy vezetője.
„A kicsi eredményeknek is örülnünk kell, és építeni rá. Van egy kis fiúcskánk, én még nem láttam annyira alulszocializált gyermeket, mint ő volt korábban. Nagyon problémás, sokat küzdöttünk érte, hogy ne vesse ki a rendszer magából. Azt mondja a múltkor a suliban:
Az egyik fiú anyázott. De nem vertem meg. Csak nagyon csúnyákat mondtam neki.
Megdicsértük, mert nála az is eredmény, hogy nem verekedett. Ha ez beépül, továbbléphetünk.”
De az alapítvány azokat a gyerekeket is próbálja elérni, akik nem járnak hozzájuk: iskolai vakáció, tanodatáborok idején ők is csatlakozhatnak a közösséghez.
Ma Toldon az Igazgyöngynek három telephelye is van, pedig a kifejezetten sikeres, és mára gyakorlatilag országos hírű igazgyöngyös program elindítása nem volt egyszerű, Ritók Nóráéknak is egy állandó tanulási folyamatot jelent(ett). Ezt jól példázza egy évtizedes sztori.
„Tíz évvel ezelőtt még az adományozás rózsaszín ködjében éltem, és arra gondoltam, hogy pusztán a segítség majd megoldás lesz. Az első karácsonyon egy csomó ajándékot összeszedtem a gyerekeknek, kinyittattuk a kultúrházat, fenyőfáról, szép, karácsonyi zenéről gondoskodtam, tettem a színpad szélére gyertyákat, és összegyűjtöttem valamennyi tartós élelmiszert is a családoknak, hogy majd abból vesznek egyet-egyet. Mikor kinyitottam az ajtót, beözönlött mindenki. A gyerekek szétcibálták a csomagokat, elkezdték nézegetni egymás ajándékát, vitatkoztak, hogy ez, vagy az „drágább”, „cseréljünk”. Összeverekedtek. Nyilván abba a szülők is beszálltak. Közben persze, volt, aki nem egy, hanem annyi étolajat vett el, amennyit csak bírt, pedig azt kértem, hogy mindenki csak egyet… Cibálták ki egymás kezéből a csomagokat, emlékszem, hogy repült a csőtészta, engem lekurváztak, hogy csak ennyit hoztam, és a végén mindenki indulatosan elrohant. És ott maradtam a kultúrházban, bokáig a szemétben, és nem értettem, hogy mi történt… Halálra dolgoztam magam, nem hiszem el, hogy ezt kapom vissza. Aztán eltelt öt év, közösségfejlesztéssel. Ekkor már több faluban dolgoztunk, mondták a toldi asszonyok, hogy intézik ők a karácsonyt, nekem elég csak elmenni az ünnepségre. Mikor kimentem, és kinyitottam az ajtót, ott volt bent a falu apraja-nagyja. Az asztalon sütemények voltak, gyönyörűen fel volt díszítve a terem, a gyerekek meg ott álltak hófehérbe öltözve a színpadon, egy szál gyertyával a kezükben, és énekeltek egy Zámbó Jimmy-dalt. Hátul meg ott álltak az anyukák, romák, nem romák, nagyon együtt voltak. Elsírtam magam. Nem sokszor történt ilyen, pedig ebben a munkában aztán lehetne, de akkor ott, nem bírtam. Akkor éreztem meg először, hogy megy ez. Hogy hová lehet eljutni velük tudatos közösségfejlesztéssel.”
