Nehéz felfogni, mekkora boldogság lehetett a nyolcvanas években két kisfiúnak az, hogy élvezhették a kor legnagyobb popbálványának társaságát, figyelmét, sőt szeretetét. Michael Jackson a sikere, a kreativitása, a sztársága csúcsán volt, amikor beszippantotta az életébe az akkor hétéves Wade Robsont és James Safechuckot. Az ausztrál Robson a tánctudásával kapott belépőtt Jackson világába, Safechuck egy Pepsi-reklám forgatásán találkozott vele először. Hogy aztán éveken át a legjobb barátok – és mint Dan Reed díjnyertes filmjében, a Leaving Neverlandben elhangzik, szeretők – legyenek, mintha lenne ennek a szónak bármiféle létjogosultsága egy 34 éves férfi és 7 vagy 11 éves kisfiúk kapcsolatában.

Az egyik legkedvesebb, leggyengédebb, legodaadóbb és leggondoskodóbb ember volt, akit valaha ismertem. Rengeteget segített a karrierem során, hogy kreatívabb legyek, nagyon sok dologban segített. És szexuálisan bántalmazott. Hét éven át

– vázolja látszólag higgadtan az árukapcsolást Wade Robson.

Akkor ő volt a legnagyobb sztár, és engem választott

– idézi fel a gyerekkorának ezt a „kalandokkal” teli fejezetét James Safechuck. Rögtön a film elején a manipulációnak egy olyan szintjére kapunk rálátást, amely mellbevágó. Miközben sok mindent megmagyaráz.

A Leaving Neverland nem vádirat Jackson ellen (ezt annak idején úgyis darabokra szedték már az ügyvédek, az esküdtek és az újságok, az énekes bűnösségét pedig soha nem mondták ki), hanem sokkal inkább egy négyórás terápia, amelynek az a célja, hogy felfejtse, mindez a borzalom hogyan történhetett meg két kisfiúval (erős utalásokat téve arra, hogy Jackson áldozatai többen lehetnek, többen vannak). És miközben váltakozva látjuk magunk előtt a kisfiú és a felnőtt Dobsont és Safechuckot, a kissé klausztrofób rendezői megoldásoknak köszönhetően erre a négy órára össze vagyunk zárva ennek a két embernek a traumáival. Menekülnénk, de érezzük azt is, hogy ezt a két férfit végig kell hallgatnunk, mert iszonyú sok munka van abban, hogy ők végre meg tudtak szólalni. Mint ahogy az is kiderül, hogy az igazságuk felismerése és kimondása nem véletlenül tartott ilyen sokáig.

A nagy bűvészmutatvány

Michael Jackson mindent megtett azért, hogy igazi gyerekparadicsomot hozzon létre: Neverland tényleg minden gyerek álma, ahol nincs iskola, nincsenek szülők, csak buli, móka, kacagás. Szofisztikált, az üzenetében mégis egyszerű infrastruktúrát épített ki a gyerekek (és a szülők) becserkészésére és túszul ejtésére. Játékok voltak mindenhol, önkiszolgáló édességbolt – csavart fagyival! –, a díszlet tökéletes volt, hogy elfedje azt, amit Jackson nem akart láttatni, és amit minden jel szerint a gyerekek szülei sem akartak észrevenni. Párhuzamos valóságok bomlanak ki előttünk, miközben egyre jobban élesedik a felismerés, hogy évtizedeken át csak az egyikről voltunk hajlandók tudomást venni. Arról, hogy Michael Jackson piszkosul tehetséges volt, és jó ember is. Hogy Michael Jacksont csak szeretni lehet.

A film egyik leginkább zavarba ejtő szála az, hogy ebben a két emberben – és a családjukban – mennyi szeretet volt Jackson iránt. Mármint évekkel az után is, hogy vége volt a visszaéléseknek. És pont emiatt a kötődés miatt olyan nehéz megbirkózniuk a történtekkel. A film egyik legfelkavaróbb jelenete, amikor James Safechuck előveszi a gyerekméretű jegygyűrűt, amelyet az álesküvőjükön kapott Jacksontól (igen, ennyire bizarr elágazásai vannak a történetnek), és ami annyi örömet okozott neki. És most nemcsak az ellene elkövetett visszaélésekkel kell megbirkóznia, hanem ezzel a boldogságérzéssel is:

Felhasznált ellenem valamit, ami nekem örömet okozott, és ez rossz érzés. Még mindig nehéz nem magamat hibáztatni.

Jackson zenei zsenialitása, sztár státusza borzasztóan megnehezíti azt, hogy végighallgassuk, és aztán igaznak fogadjuk el az ellene felhozott vádakat. Miközben pont ez a zsenialitás és sztárság tette lehetővé, hogy elvarázsolja a gyerekeket és a családjukat, és ők éveken át ne akarják megtörni ezt a varázst.

HBO / Neverland elhagyása

„Ez a teljes képtelenség, ez a más világból származó lény valóság lett” – idézi fel az egyikük anyja azoknak a napoknak az izgatottságát és szürrealitását, amikor Jackson „összebarátkozott” a gyerekével. „A legnagyobb sztár, manapság nincsenek akkora sztárok mint ő volt, mi vagyunk a legszerencsésebbek a világon” – hangzik el a vallomások egy másik pontján. Ebben a történetben a gyerekek és a felnőttek is mintha beleragadtak volna abba a vattacukorba, amit Jackson tálalt fel nekik.

Mind a két gyerek családja beleállt a lehetőségbe, mintegy felkínálták fiukat az énekesnek. Hiszen kinek adatik meg, hogy találkozzon a szuperhősével? – teszik fel a jogos kérdést. A szülők ekkor pont úgy viselkedtek, mint akik a legjobbat akarják a gyereküknek: földöntúli élménnyel ajándékozták meg a gyereküket azáltal, hogy összehozták őket a kor legnagyobb világsztárjával. Jackson pedig nem okozott csalódást, jófej volt, nem győzte eleget mondogatni, mennyire szereti őket, sőt kicsit túl is játszotta a szerepét, hiszen miért is beszélne egy felnőtt férfi, egy híresség naponta telefonon egy kisfiúval? Ráadásul néha hat-hét órán át? Mi ez? Mi történik? És miért?

Ha fel is vetődtek ezek a kérdések, Jackson bizalomkeltő kisugárzása egyszerűen nem engedte, hogy tényezők legyenek. Így minden természetes lett – még az is, hogy a gyerekek Jackson ágyában kötnek ki. Ahogy Wade Robson édesanyja fogalmaz: a megérzések, a helyes ítélőképesség mind kirepült az ablakon, és szó szerint az történt, hogy elment az esze. A trükk az volt, hogy nem ismerték Jacksont, mégis úgy érezték, mintha ismernék, velük volt minden nap a zenéjén, a posztereken keresztül. Így aztán, amikor találkoztak, máris olyan volt, mintha családtag lett volna. Mint ahogy magától értetődőnek tűnik az is, hogy Jacksonnak kisfiúk voltak a legjobb barátai – hiszen neki nem volt gyerekkora, hangzik el sokszor a mentegetés.

HBO / Neverland elhagyása

Maszturbálás mint kötődés

A legmeghökkentőbb az, hogy Jackson a nyilvános szerepléseivel mintha még a kockázatát is vállalta volna annak, hogy lebukhat. Ebben persze szerepe volt annak, hogy eljátszotta a poptörténelem egyik legfurcsább figuráját: a sztárt, akinek gyerekek voltak a groupie-jai. Ha a Leaving Neverland vallomásain keresztül nézünk vissza Jackson életművére, mellbevágó lesz a felismerés, hogy a gyerekek mennyire központi szerepet kaptak az életében és a munkájában. Jacksonhoz egyszerűen hozzá tartozott a gyerekekkel bandázás, és a nyolcvanas-kilencvenes években a legritkább esetben kérdőjeleztük meg, hogy mit keresnek körülötte a kisfiúk.

Egy tökéletes csapda anatómiája rajzolódik ki a filmből. Jackson forgatókönyve ugyanis úgy épült fel, hogy a szülők eljussanak arra a pontra, amikor azt mondják a gyereküknek: persze, aludhatsz Michaellel.

Aki közben a szexet is úgy adagolja a 7-8 éves gyerekeknek, mint az édességet. Párizsban megtanított maszturbálni, így kezdődött az egész – mondja James Safechuck tényszerűen, leíróan. Mindkét férfi arról beszél a filmben, hogy nincsenek rossz emlékeik. Maszturbálás? Orális szex? Francia csók? Az egész olyan, mintha valami újat tanultak volna, mintha ezzel is közelebb kerültek volna egymáshoz.

Jackson egy alternatív gyerekkort épített ki számukra, miközben elrabolta tőlük az igazi gyerekkorukat. És ők örömmel vetették bele magukat.

Az összes gyerek közül a világon engem választott barátjának, az én kezemet fogta.

Kell ennél erősebb érv? Ahogy mondták: túl szép fantázia volt, hogy visszautasíthassák.

Nézőként folyamatosan érezzük a késztetést, hogy megrántsunk valamilyen vészcsengőt. De egy ilyen élethelyzetből ennél sokkal bonyolultabb kimászni. És ez a Leaving Neverland másik erős szála a sztárságba oltott manipuláció bemutatása mellett. Hogy bemutatja a traumafeldolgozás fájdalmát, azt a kemény munkát, ami már ahhoz elengedhetetlen, hogy valaki felismerje, hogy áldozat volt, nemhogy ezzel még a nyilvánosság elé is kiálljon.

HBO / Neverland elhagyása

A titkok felemésztenek, kiszívják belőled az életet – mondja Wade Robson, aki kétszer is tanúskodott Jackson mellett, és mind a kétszer eskü alatt azt vallotta, hogy az énekes soha nem molesztálta őt. Robson az első tanúvallomása idején 11 éves volt, és nagyon imponált neki, hogy ő védheti meg az énekest. A második alkalommal már inkább az anyja részéről érezte a nyomást, hogy ő legyen Jackson megmentője. Robson csak 2012-ben, egy súlyos depressziós és szorongásos időszak után mondta ki, hogy Jackson zaklatta őt.

Ennek a kimondására nem volt képes sem 11, sem 22 évesen.

Nincs bűntudatom, amiért nem mondtam el az igazat, nem volt más választásom, mint hogy azt mondjam, amit mondtam

– próbálja megvilágítani a csapdahelyzetet. Egyszerre kellett felismernie, hogy bántalmazás volt, ami történt, miközben ő végig abban a hitben élt, hogy mindez csak a közöttük lévő szeretet kifejeződése. Terapeuta legyen a talpán, aki ezt a két érzést képes összeegyeztetni. A négyórányi film végére pedig megértjük azt is, hogy mennyire bonyolult és nehéz a valóság sokkjával évekkel később szembesülő szülők kérdése, miszerint a fiuk miért nem mondta el hamarabb.

Mi legyen most?

A film sokat tesz azért, hogy a rajongók elveszítsék a mentségeiket, amelyekkel egészen mostanáig talán körbepárnázták Jackson életét és munkásságát. De azt is nyilvánvalóvá teszi, hogy a nyolcvanas-kilencvenes években a rajongói kultúra mennyire dehumanizálta Jacksont: a sztárság annyit jelentett, hogy nem lehetett közülünk való, nem lehetett elszámoltatni, nem is igazán lehet megérteni. Egy zseni azt csinál, amit akar. És ezt az illúziót nem akartuk elveszíteni. Mert ezek a történetek még azoknak a szájából is álomszerűek és szürreálisak, akik maguk a szereplői voltak.

A Leaving Neverland egy olyan korban rángatja szét egy (már nem élő) szupersztár hírnevét, amikor a Me Too mozgalom épp eleget mutatott már ahhoz, hogy egyrészt felismerjük: a lehetséges áldozatokat minden körülmények között meg kell hallgatni, de még nem kínált használható és fair megoldásokat arra, hogy mi történjen ez után. Dan Reed filmje a bennünk élő rajongónak is szól. Kimérten, mindenféle hatásvadász trükk nélkül lehámozza az illúzió rétegeit, a négy óra után pedig már azt a kérdést is fel kell tennünk magunknak, hogy mihez kezdünk azzal a pillanattal, amikor a Thriller felcsendülésekor már nem a ritmust érezzük a testünkben, hanem az undort.

A Leaving Neverland (magyarul Neverland elhagyása) március 8-tól elérhető a HBO GO-n, a film tévépremierje pedig április 10-én és 11-én lesz a HBO-n.