Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A negyvenes éveinkben leszünk azok, akik vagyunk – akár teljesen mások, mint akik eddig voltunk. Leszámol egymással az elképzelt és a valós énünk, és remélhetőleg az utóbbi győz. Pamela Druckerman úgy döntött, megpróbálja megragadni a negyvenes évek lényegét, és rájött, hogy valójában senki sem érti igazán. Csak az biztos, hogy ilyenkor fontos változáson megyünk keresztül. Meg az, hogy a franciák ezt is jobban csinálják. A Bonjour Madame című könyv szerzőjével beszélgettünk.
Azt mondják, a humor receptje, hogy az embereket olyan helyzetbe hozzuk, amelynek a kezelésére nincsenek felkészülve. És hát ebből a szempontból az öregedés igazán vicces.
Ezekből a mondatokból sok minden kiderül arról, ahogyan Pamela Druckerman az élethez és az ebből adódó változásokhoz viszonyul. Még akár a megrázó változásokhoz is, hiszen, mint gyorsan hozzáteszi, a humor másik receptje: tragédia plusz idő.
Részben ebből a megközelítésből született a Bonjour Madame című könyve, amely a memoár és az önsegítő irodalom felszabadítóan humoros keveréke, és amely azon a rejtélyes folyamaton viszi végig az olvasót, hogy mit jelent negyvenesnek lenni, és ez hogyan befolyásolja a barátságokat, a házasságokat, a szülőséget, az öltözködést és egyéb kapcsolódást a világhoz, amely körülvesz. Ehhez jönnek még az adatok, kutatások, anekdoták és híres idézetek (A negyven félelmetes kor. Ebben az életkorban válunk azzá, akik vagyunk. – Charles Péguy), hogy valamiféle támpontot adjanak a gondolatfolyamhoz, amellyel az idő múlását próbálja megragadni.
Druckerman szemszögének az érdekessége, hogy bár Miamiban született, és ízig-vérig amerikai, ezt az egész öregedés témát Párizsban éli meg és dolgozza fel, ami lehetőséget ad arra, hogy levonja a következtetést: a franciák ezt is másképp – és sok esetben jobban – csinálják, mint az amerikaiak. (Hasonló tanulsággal dolgozott a korábbi, bestseller státuszú könyve, a Nem harap a spenót című, amely a gyereknevelés francia filozófiája előtt tisztelgett.) Tizenhat éve él Franciaországban, volt ideje ráérezni a finomságokra.
Egy ilyen finom részletből bomlik ki a könyv is, van ugyanis Druckerman szerint egy csalhatatlan kódja annak, hogy a világ a tudtunkra adja: túl vagyunk a negyvenen. Ehhez a kódhoz csak be kell menni egy francia kávézóba, ahol korábban megbízhatóan Bonjour, mademoiselle! felkiáltással üdvözöltek minket, de a pincérek egyszer csak úgy döntenek, hogy elhagytuk a határzónát, amely a fiatalság és a középkorúság mezsgyéjén húzódik, és amint túlesünk a negyvenen, a mademoiselle-t madame-ra cserélik. Pont ezt történt Druckermannal, amiből aztán a könyve címe is megszületett. Ahogy a lánya éleslátóan megfogalmazta:
Anyu, te nem vagy öreg, de már semmiképpen nem vagy fiatal.
Negyvenesnek érezni magunkat és negyvenesnek látszani persze nem ugyanaz. Egyrészt vannak nyolcvanasok, akik azt mondják, úgy érzik magukat, mint a negyvenesek. Másrészt ott vannak negyvenesek, akik menekülnek attól, hogy negyvenesnek érezzék magukat. Az érzet és a látszat között tehát óhatatlanul feszültség van, de Pamela Druckerman szerint nem reménytelen ennek a feloldása: „Negatívan viszonyulunk ahhoz, hogy 40 évesen hogyan kellene éreznünk magunkat. De ha változtatunk a negyvenes évek definícióján, ha a negatív részeket pozitívra cseréljük, akkor nagyobb eséllyel fogunk rájönni arra, hogy valójában hogyan is érezzük magunkat. Ha folyton ott van ez a feszültség, ha azt gondoljuk, hogy az arcunk nem mi vagyunk, akkor tényleg úgy fogunk kinézni, mint aki nem érzi jól magát a bőrében, ellentétben a francia filozófiával: bien dans ton age, vagyis legyünk kibéküve a korunkkal”.
A franciáktól kapjuk azt az életbölcsességet is, hogy minél fiatalabbnak próbálunk meg kinézni, annál öregebbnek fogunk látszani. „Szóval, ha elfogadjuk magunkat, az feloldja ezt a feszültséget, és végső soron jobban fogunk kinézni, mert békében leszünk magunkkal” – vonja le a következtetést. És hogy ismét egy nagyon francia ideált idézzünk: a törekvés nem annak szól, hogy fiatalabbnak nézzünk ki, hanem annak, hogy az életkorunk legjobb verzióját mutassuk. Hogy honnan tudjuk, melyik a legjobb verzió? „A legjobb, amit abban a pillanatban el tudsz érni. Ez a te meghatározásod. Most úgy érzem, mintha klisékben beszélnék, de hát tényleg ez a módja, hogy az legyél, aki vagy” – tárja szét a karját Druckerman.
A franciák és az önreflexió
Adódik a kérdés, hogy mi ez a rajongás a francia életvezetési filozófia iránt, és Pamela Druckermannek természetesen erre is eléggé kiforrott válasza van, benne 16 év párizsi lét minden tapasztalatával. „Nem gondolom azt, hogy a franciák tökéletesek. Bizonyos szempontból nagyon konzervatívak, úgy érzik, birtokában vannak egy csodálatos filozófiának, amellyel a mindennapjaikat élik, és számukra ez nagyon értékes, ezért is hirdetik, hogy mindenáron meg kell védeniük. Ebben az értelemben tehát nagyon konzervatív kultúra, gyanakvóan tekint az új dolgokra, főleg ha azok Amerikából jönnek. Frusztrálóan makacsak tudnak lenni, de ez azt jelenti, hogy képesek megőrizni a jó dolgokat is. A francia egy megfigyelésekre épülő kultúra, nemcsak kíváncsiak, hanem nagyon körültekintően meg is figyelik saját magukat és a kultúrájukat. Nagyon tisztában vannak azzal, hogy mi a francia, hogy hogyan kell a dolgokat franciául csinálni”.
Az idő múlását pedig a szerző szerint sokkal jobban és méltóságteljesebben viselik, mint az amerikaiak, akik óriási energiát fektetnek abba, hogy minél tovább minél fiatalabbnak tűnjenek. Ha pedig ez mégsem sikerül, akkor magukat hibáztatják, és kudarcnak tekintik magukat. „Amerikában bizonyos körökben az emberek háborúban állnak a saját testükkel, és ez a konfliktus látszik az arcukon is, lejön, hogy mennyire boldogtalanok már attól a rengeteg erőfeszítéstől, amelyet ebbe a háborúba fektetnek. Ez persze Franciaországban is előfordul, de ott sokkal többen élnek békében magukkal, és látod rajtuk az ebből adódó komfortosságot, amely egészen más energiát kölcsönöz az embereknek. Az ő céljuk az, hogy szabad nők legyenek: femme libre, ahogy mondják.” Ez a törekvés pedig valahol sokkal megnyugtatóbb és realisztikusabb is.
A negyvenes évek azonban nemcsak egyfajta kiteljesedést hoznak magukkal, hanem az idő beszűkülését is. Ahogy Druckerman fogalmaz, a negyvenes éveidtől elkezded megérteni, mit is jelent az élettartam: „Persze, mindig is tudtuk, hogy az életnek vége van egyszer, de az élet közepén sokkal jobban tudatában leszünk a halálnak, átélhetőbb lesz a közvetlensége. Sokkal valóságosabbá válik, mint korábban”.
Az idő súlya
Persze dolgozhatunk keményen azon, hogy kibéküljünk a korunkkal és az ebből adódó testi változásokkal, ha mindezt az anti-aging ipari komplexum kellős közepén kell tennünk: a reklámok finoman szólva sem könnyítik meg az együttélést a ráncainkkal. És itt egy rövid kitérő erejéig érintjük a férfiak helyzetét is, amely kicsit más, mint a nőké. „Irigylem a negyvenes férfiakat, akik negyvenesnek néznek ki, mert nagyon jól áll nekik. Azt hiszem, a társadalom sokkal inkább engedélyt ad a férfiaknak arra, hogy komfortosan érezzék magukat a korukban, és ezért is van, hogy gyakran olyan jól néznek ki: nem látod rajtuk ezt a már emlegetett feszültséget.”
De ha már a feszültségről, és az ezt gerjesztő reklámokról van szó: lehet-e az árral szemben úszni? Druckermannek közhelyekkel és tudományos fordulatokkal kipárnázott válasza is van erre. Egyrészt azt mondja: csak összpontosíts arra, aki vagy, figyeld meg magad, mert a szemránckrém-reklámoktól nem fogsz megszabadulni, de attól még élhetsz saját magadban – ahogy fogalmaz, ez az élet egyik nagy öröme. De ehhez az is kell, hogy levetkőzzük magunkról mások elvárásait, és sokkal inkább magunknak akarjunk megfelelni, mert ebben sokkal több az öröm. És akkor jöjjön a tudomány: „Jung individuációnak nevezte ezt a folyamatot, amely a harmincas éveink végén és a negyvenes éveinkben játszódik le bennünk, amikor egyszerűen lerázunk magunkról jó pár elvárást, elkezdjük nem csinálni azt, amit csinálnunk kellene, és megküzdünk azért, hogy azok legyünk, akik vagyunk. Fájdalmas folyamat lehet, de végső soron így fejlődik a személyiségünk. Ha nincs meg ez a harc, akkor elakadunk” – magyarázza Druckerman.
És hogy mi a legjobb a negyvenes években? „Ez az az évtized, amikor végre az leszel, aki vagy. És ami sorsdöntő a boldogság szempontjából: a negyvenes éveinkben már kevésbé vagyunk olyan neurotikusak, mint korábban. Több információt vagyunk képesek befogadni másokról, mert nem vagyunk annyira elfoglalva saját magunkkal.”
Szóval egyszer csak kinyílik a világ úgy, ahogy azelőtt még soha.
