Pest megyei kis falunknak van egy kis iskolája, amelynek igazgatója – bár senki más nem pályázott – mégsem kapta meg a felső engedélyt a további, vezetői munkájához. Ez már mással is megtörtént, de az igazgató politikai irányultsága a regnáló hatalomnak megfelelő volt, az önkormányzat és az iskolai szereplők által nem volt túl támogatott és nem volt túl nem támogatott sem. Ideálisnak tűnő választás lenne a hatalom számára. Az iskola elég jól működött, talán kicsit az átlagnál jobban is. Igaz, egy ideje nem volt alsós tanító, illetve egy nyugdíjas tanító szívjóságból vállalta a tanítást. Az oktatásirányítás ugyanis nem adott fizetést neki. Miért? – Csak.

Most nincsen igazgató, az igazgatóhelyettes is elment már. Észszerű magyarázat sincsen a helyzetre, csak észszerűtlen, és éppen ez a magyarázat. Az észszerűtlenség ugyanis a maga kiszámíthatatlanságával zavarhoz vezet, és kiszolgáltatottá tesz. A hatalom gyakorlásának egyik bevált módja a zavarkeltés, az állandó háború, feszültség fenntartása. Ehhez elég becsvágyó, de nem túl okos embereket pozícióba ültetni. (Egészen pontosan annyi kell, hogy a jelöltnek a becsvágya nagyobb legyen, mint a képessége.) Az oktatásügyben is ez folyik már évek óta.

Az oktatásirányítás intézkedései nem arra irányultak, hogy bármi jobb legyen, hanem arra, hogy állandó legyen a csuklóztatás, a feszültség, a túlterhelés.

Ezt az oktatás minden szereplője megkapja: diák, pedagógus, szülő, oktatáskutató és -irányító egyaránt.

Ha végigvesszük az oktatás bármely szintjén hozott rendeleteket, azok között semmi más egyértelmű tendenciát nem lehet találni, mint az állandó bizonytalanságban tartást. Véletlenszerűen jönnek ötletek, amelyeket minden megfontolás vagy valódi szakmai kontroll nélkül végrehajtatnak az áldozatokon. Ez utóbbiak egy kicsit tiltakoznának, de minthogy az egész cirkusz arról szól, hogy senkinek ne legyen ideje és ereje gondolkodni, és főleg tenni valamit, szépen elhalnak a tiltakozások és mindenki próbál megfelelni a mindennapokban a lehetetlennek.

A legjellemzőbb attitűd, hogy szót kell fogadni, mert a rendet be kell tartani, akármilyen rendetlen is. Ezért az oktatás már-már viccbe hajló bukfenceket vet, és egy szörnyszülötthöz kezd hasonlítani. Vegyünk be egy kis erkölcstant, most tegyünk hozzá sok hazafiasságot és kereszténységet, és mindezt fűszerezzük meg informatikával. Legalább néhány tanóra és pár ezer kütyü erejéig. Egészségtant és élményeket is adjunk a gyerekeknek, és ne feledkezzünk meg a boldogságról sem. Mindennek szenteljünk néhány tanórát. Évente három egészségórát lehet betervezni, nem többet, mert az óraszámokat közben csökkenteni kell. Hogy hogyan, azt majd oldja meg a pedagógus. Úgyis lehetetlenre vállalkozott.

Leginkább Szutyejev: Vidám mesék buta libájára emlékeztet az oktatásügy(etlen)ünk. Szerencsétlen állat mindent magára aggatott, hattyúnyaktól kezdve a pelikán csőréig, míg teljesen használhatatlanná tette magát. A liba ugyanis, legalább legyen liba, ha már liba.

Az egyetemek is igyekeznek áramvonalassá lenni, és bólintanak mindenre, ami a hatalom eszébe jut, mert még mindig nem hiszik el, hogy ennek soha nem lesz, – mert nem lehet – vége. Ugyanis abban a pillanatban, hogy a hatalom nem pumpál újabb feladatot, gumicsontot, atombombát vagy rózsafüzért a rendszerbe, azonnal elkezdenek gondolkodni a szereplők, és rájönnek, hogy nagyon átvágták őket és játékszerré lettek a hatalmi játékban.

Vannak, akik még mindig azt hiszik, hogy a szakmaiság és észszerűség segítségével rá tudnak mutatni a hibákra, és megoldási utakat javasolnak. (Ezen idealisták közé sorolom magamat is.) Ők is kezdik már feladni, mert az észszerű és szakmaiságra építő munkához felkészülés, idő és energia kell. Szemben a hirtelen ötletektől áthatott rendeletekkel. Vannak, akik úgy gondolják, hogy nyertesek, mert jól dörgölődznek a hatalomhoz, és ügyesen kihasználják azt. Pedig a kiszolgálók is csupán egyszer használatos, eldobható eszközök. Egy ideig pozíciókat kapnak, és szépen feszülnek a rájuk kiszabott helyzetben, bár közben nyertesnek érezhetik magukat. A rendszer lényege miatt azonban rövid időn belül lapátra kerülnek ők is.

A lényeg ugyanis a feszültség és bizonytalanság fenntartása.

Ha a rendszert támogatod, akkor a hasonló dörgölődzőkkel versenyeztetnek, hogy milyen nyelvcsapásszámra vagy képes. Ha viszont nem akarsz beállni a sorba, rád uszítják a dörgölődzőket, akik majd versenyben terrorizálnak. A szereplők egymással szembeni versenyeztetése és egymás elleni uszítása az agyonhajszolással együtt garantálja a hatalom mindenki feletti uralmát.

Fújunk egymásra, miközben a fülemüle a hatalomnak fütyül, és ez így is lesz, amíg nem tudunk egymással szót érteni. Irigy, buta libaként végezzük, hacsak nem változtatunk, és vállaljuk önmagunkat, véleményünket, képességeinket, szakmaiságunkat, hogy előnyünkre változhassunk.