Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Toitoi-szaggal keveredő Axe Excited, a színpadon az emberi kultúra ellenségei integetnek a füstben, és totál részeg külföldiek, akik tiszteletben tartják a kultúránkat, miközben még csak egy fehér törpét se láttunk a VIP-ben, ahol húgyszag lengedezett és csalamádés vödörben adták a koktélt.
„Szörnyű elbeszélni, mi van ottan” – írta Dante egy Gigi D'Agostino-koncertről tudósítva, úgyhogy fogtam a fejem, mikor most engem is egy Istentől elhagyott helyre küldtek, a Balaton Soundra. Tudtam, hogy az este végére már úgy fogok üvölteni, mint Ian Gillan a Child in Time-ban. Traumatikus emlékek törtek elő ugyanis, akár egy megkínzott vietnami veteránban, amint kezembe nyomták a jegyeket: tíz éve úgy jöttem el Zamárdiba, hogy nem tájékozódtam, miféle fesztivál ez, aztán csodálkoztam, mikor hajnali kettőkor egy sátorban se találtam a Led Zeppelin Tribute Bandet. Másnap reggel menten le kellett húznom két deci Hubertust a harmincöt fokban, hogy ne érezzem úgy magam, mint Lázár János Bécsben, aztán eltűntem az ütközetben.
Azóta csak fokozódott a helyzet, és mivel annyi mindent lehet olvasni a Ripostban, irányelvként elhatároztam, hogy óvatosságból most már senkitől se fogadok el semmit, mert még a végén golyóval a számban ébredek egy ismeretlen helyen, miközben fúrógéppel közelítenek felém. Hosszú farmernadrágot húztam, egyfelől azért, mert a rövidnadrág köztudottan nem rock and roll, másfelől, hogy látványosan elüssek a dress code-ként „Calvin Klein” feliratú thaiföldi alsónadrágot viselő törzsközönségtől. Nem akartam beolvadni a fesztiválba, inkább csak szemlélődni szerettem volna, mint a termeszvárhoz lehajoló, suttogó David Attenborough. De negyedóra sorban állás és egy ordibáló olasz bandérium hallgatása után ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy amint bejutottam – „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!” –, a koktélpultnál kikérjek egy korsó vadászt. Noha ez inkább az a hely, ahol Malibut kell fogyasztani, az italok Berki Krisztiánját.
„Kathi Bélát ismered?” – kérdezte Laci, aki az ügyvédemként, testőrömként és szakkommentátoromként, egyszóval Vergiliusomként elkísért, mert egyfelől ő az, aki a magyar bulvár halálos fegyvereként 900 méterről, erős szélben is meg tudja különböztetni Zimány Lindát VV Anettől, másfelől meg hátha szükségem lesz mentőexpedícióra, mert ha az ember beszorul Vajna Timi és Éden Snezi közé, könnyen elfoghatja a rettegés.
„Kathi Bélát?” – kérdeztem vissza zavartan, mert azt hittem, hogy ez egy kábítószer beceneve. De mint megtudtam, egy ultimate erősember és sikeres testépítő, akit én azért nem ismertem, mert az első és utolsó gyúrási szakirodalom, amit forgattam, Fekete Ferenc 1988-as Az erő műhelyében – Testépítő ABC-je volt, amelyben még állami traktorgyárból kellett összelopnod a testmestert.
„A sátrában osztogatják az amerikai sajttortás fehérjefelest” – célozgatott az ügyvédem, aki nem tartott attól, hogy ránk jön a fosás. De én inkább a parton akartam megkeresni a szabadtéri bodyszínpadot, hogy Lukács György A lélek és a formák című kötetéről interjúzzak a Barbár fivérek főszereplőinek hasonmásaival. Már ha lehet beszélgetni olyan agyzsibbasztó tuc-tuc-zajban, amelyben Pintér Attila taktikai utasításait se lehetne meghallani. Reméltem, hogy az elhíresült táncával a közbeszédet hónapokra tematizáló Pumped Gabóval is találkozunk, aki méltatlanul lett élc tárgya, hiszen a három törökkel a szájában bekészülten táncoló Kinizsi Pál se volt különb nála, vele forgathatták volna a Hunyadi-kori Pumpedékat.
Pumped Gabót végül nem fújta elénk a viharos szél, de nélküle is annyi piros fürdőnadrágos volt a parton, mintha a kaliforniai életmentők Zamárdiban rendezték volna az éves közgyűlésüket, csak a Baywatch-bójájukat már nyilván leadták a ruhatárban. Mellettük diszkontmennyiségben lehetett látni olyan szilikonfenekű nőket, akik Beverly Hills-i plasztikai sebészek feleségeinek öltöztek. A legdurvább kacsaszájú hölgy a „Szovjetszkoje Igrisztoje” szponzorálta támaszpontnál sokkolt, rá biztos bukott volna Ady Endre, de már stoppolta egy ránézésre a sittről most szabadult szoláriumtulajdonos, aki vélhetően nem Sió Vitatigristől pörgött. Ám a nehézsúlyú bűnöző-arcok csak alkonyatkor érkeztek meg, vagy tízet számoltam meg azok közül, akik mintha csak a Kokainraktár című VICO-filmből léptek volna ki, és a neszeszerük is egy aktatáska lehet.
Ők a VIP-páholyba igyekeztek a Toitoi-szaggal keveredő Axe Excited-felhőben, akárcsak a csillámporos arcú, kékajkú lányok, akik csak imént sminkelték ki egymást egy mobilvécébe gyömöszölődve. Mi is követtük őket, csak elhatároztuk, hogy előbb bedobunk valamit, mert féltünk, hogy nem lakunk jól a pucér testeken felszolgált szusival, mert valahogy így képzeltük a szeparét. Hirtelen felindulásból nyomtunk 2500 Ft-ért egy csülkös lángost, ami mellett nemcsak jutányosnak, de egészségesnek tűnhet, ha az ember inkább speedre költi a pénzét.
Azt hittük, hogy a VIP tömve lesz majd miniszterelnöki tanácsadókkal és az Éjjel-nappal Budapest sztárjaival, meg annyi NER-lovaggal, hogy majd nem tudjuk úgy kilötykölni a roséfröccsöt, hogy ne érjen egy frissdiplomás milliárdost. Reméltük, hogy a rózsaszín heverők és a jeges bödönbe kipakolt Bacardik közt megszédülve hátha összekevernek valakivel, és tévedésből a mi nevünkre írnak egy kempinget, és szinte már sajnálni kezdtük, hogy nem feltűrt fehér ingben érkeztünk, mert akkor jövőre már mi villanyosíthatnánk Borsod megyét.
Ehhez képest nemhogy a fehér öltönyös Habony Árpáddal nem találkoztunk, de még egy Metaxát kortyolgató külkeressel se a Szijjártó-minisztériumból. Így a NER-t csak Vajna Timi képviselte az est királynőjeként, akinek udvartartását az istállójából kikerült szépségkirálynők, glammodellek, meg olyan sziporkázó celebritások alkották, akikre arról emlékezhetünk, hogy meztelenül zuhanyoztak a Való Villában. De azért – most kapaszkodjanak a székbe – egyszer még a sötét ruhába öltözött Hajdu Péter luciferi alakja is feltűnt. Ha a Blikk fotósa nagy ritkán fölemelte a teleobjektívját, akkor biztos történt valami – mint azt ügyvédemtől és kalauzomtól megtudtam –, de leginkább semmi: este tizenegykor vagy tucatnyian nézték a napi gólösszefoglalót a szőrös fotelekből. Hát ez nekik se az év bulija lehetett.
Azt hihetnéd, hogyha egyszer bejutsz a VIP-be, már mindig ide akarsz tartozni, de egyáltalán nem. A VIP-részleg varázsát ugye éppen az adná, hogy az ember simán együtt pisálhat Dzsudzsák Balázzsal, ami annál is felemelőbb lehet, mint Hiller Istvánnal összetalálkozni az ELTE vécéjében. De ehhez képest itt nemhogy csak megyekettes futballistákkal haverkodhattál, akik a VIP-jegyükre költhették az éves tippmix-össznyereményük, de még a vizeldénél is sorba kellett állni. A David Guetta-koncert kezdetére már egy egész USA-ra való elit zsúfolódott össze. Közülük nem egy annyira civil arc volt, hogy lerítt róluk, most az egész éves megtakarításukat égetik el, hogy egy fesztivál erejéig eljátszhassák a nagymenőt. Őket az se zavarta, hogy még a VIP-teraszon is húgyszag lengedezett és csalamádés vödörben adták a koktélt, de hát miért is lenne különb a díszpáholy, mint az elitünk.
De hogy az est sztárfellépőiről is essék szó: este fél kilenckor „mély álmom durván szakította széjjel egy súlyos dörgés”. A W & W páros adott „koncertet”, mert ha ez koncert volt, akkor a kétharmados kormány melletti kiállás is lehet „bátorság”. Nem tudtam, kik ők, de most már tudom, hogy ők azok, akikhez képest Mága Zoltánt nagy művésznek, a kultúra grállovagjának tartom. Tíz perc után ott tartottam, hogy mindjárt megkérem a BalatonSound programigazgatóját, tegyék be inkább a Bon-Bon együttes MTK-indulóját.
Szóval már a felvezető fellépő is könnyűzenei géprombolásért kiáltott, ám este tíztől nemcsak az este, de az egész fesztivál csúcsaként David Guetta nyomta a show-t sűrű orrtörölgetések közepette. Együtt éreztem vele, hiszen allergiásként nekem is az volt az este fénypontja, amikor a táskámban mégis csak megtaláltam az orrcseppem, de túl sok jót nem tudok mondani a francia sztár DJ-ről. Na jó, konkrétan annak az emberi kultúrának az ellenségének gondolom, amit a Francia Enciklopédia szintetizált.
A füstöt okádó és lángot szóró „koncert” végére már minden VIP-jellegét elvesztette a VIP, amit mi se bizonyított jobban, minthogy a pokol tornácára tömörült vendégsereg végül még a bulizáró tűzijátékot is kamerázta, noha minden tűzijáték ugyanolyan.
„Méltó volt, hogy tűzijáték zárja a koncertet” – jegyezte meg Vergiliusom, miközben valaki épp fekvőtámasznyomással akart imponálni alattunk.
Hát így jutottunk a csillagokhoz. Ha már a VIP-ben még csak fehér törpék sem voltak.
