Élet+Stílus Másik János 2018. január. 22. 14:10

Az éneklő indián – Másik János Cseh Tamásról

Ma lenne 75 éves Cseh Tamás. Egykori alkotó- és zenésztársa, barátja, Másik János emlékezik rá a hvg.hu-nak írt cikkével.

A hetvenes évek közepén, nevezetesen ’74 táján, muzsikus barátaim, Novák János és Márta István viszonylag gyakran látogatták az Interbrass koncertjeit a Marczibányi téri jazzklubban. Abban a zenekarban én akkoriban zongoráztam, és nagyjából a zenei vezető szerepkörét is betöltöttem. Ők beszéltek nekem először egy srácról, aki énekel és gitáron kíséri a dalait, és hogy ők kísérik gyakran Ad Libitum néven a 25. színházbéli koncertjein. Többször hívtak, hogy menjek el, és hallgassam meg, mert szerintük érdekes lehet számomra. Így aztán elmentem egy estre a 25. Színházba, ahol Cseh Tamás és az Ad Libitum zenekar, vagyis Novák János, Márta István és Kecskeméti Gábor adták elő a Dal nélkül című műsorukat.

Nagyon tetszett a zenekar finom humorral átszőtt játéka, az énekes fiú, Tamás előadását pedig egyszerűen lenyűgözőnek találtam, különösen az Apa kalapja című dalban, de végig egészen fantasztikus volt. Így aztán az előadás után természetesen a kis társasággal tartottam. Tamás, a zenekar, néhány színész,és barátok az aznap esti közönségből, Novákék lakására mentünk, ahol Tamás rövid időn belül, mintha nem is egy jól sikerült zenés előadás után lenne, még vagy másfél órán át énekelte a dalait. Volt ott egy zongora, és a srácok, akik ismerték vonzódásaimat az improvizatív játékhoz, kedvesen a zongorához lökdöstek, amikor Tamás a Lee Van Cleef című dalt énekelte. Aztán még néhány darabot végigjátszottunk.
- Ki vagy te?, kérdezte, amikor leálltunk, Egész életemben veled szeretnék játszani!
Valóban, ha belegondolok, ez kisebb nagyobb megszakításokkal aztán így is történt.

Tamás 32 volt, én 22, nagyon hamar szinte elválaszthatatlan barátokként jártuk végig a '70-es évek Budapestjének korlátozott számú éjszakai szórakozóhelyeit, bárjait. Nem voltak telefonjaink, üzeneteket hagytunk ajtórésekben, postaládákban, gyakran késtünk a megbeszélt találkozókról.
- Az öccse már elment.
- A bátyja üzeni, hogy kora este a klubban lesz.

A pincérek testvéreknek gondoltak minket, mivel eléggé hasonlítottunk egymásra, és gyakran dörmögtünk borok fölött kettesben, és szintén gyakran lányok társaságában.

Tamás bemutatott Bereményi Gézának, mondván, hogy „megvan a harmadik, akit kerestünk”.
- Tamás, énekeljen a János is. – mondta Géza, és szinte pillanatok alatt ott voltak a közös dalok, a Budapest, a Presszó.

Fiatalok voltunk, lendületben, a Levél nővéremnek gyakorlatilag két hét alatt elkészült. '76 őszén engem behívtak az akkor még kötelező hadseregbe, s amikor kijöttem egy év múlva, a Levél nővéremnek már elég népszerű volt a maga saját önálló hangütésével. Csináltunk még néhány előadást vidéki városokban, aztán külön utakat kezdtünk járni, én még néhány évig jazzzenekarokkal turnéztam, aztán filmzenéket kezdtem írni, végül az underground rock and rollban kötöttem ki, Trabant, Balaton, Európa Kiadó. Tamás és Géza mindezek közben megírták nagyszerű műsoraikat és lemezeiket, Frontátvonulás, Fehér babák takarodója, és sok-sok nagyszerű dalt.

Tamással a kapcsolatunk olyan munkabarátsággá, és persze a munkától független barátsággá alakult, hogy mindegy volt, ha évekig külön utakon jártunk, amikor újra találkoztunk, ott folytattuk, ahol korábban abbahagytuk. Megszületett a Levél nővéremnek 2, aztán az Igazi levél nővéremnek, egy Cimbora-gyereklemez, turnék, utazások, sok-sok beszélgetés útközben, ahol időnként kiderült, hogy bizonyos dolgokat az életünkből mi csak egymásnak tudunk elmondani. Az időnkénti konfliktusaink is olyan természetűek voltak, amelyek csak egymáshoz nagyon közel állók között történhetnek. Kilencedik éve, hogy nincs már köztünk, gyakran álmodom vele, koncertezünk, visszatérő motívum az álmokban, hogy megkérdem „De hát hol voltál idáig?”.

Nagyon vágyott arra, hogy szeressék, ezzel az attitűddel lépett a színpadra mindig, és ezt többnyire el is érte. Egészen különös módon alakította át a zenei hatásokat, melyekkel találkozott, a francia sanzont, vagy a népzenét, a saját arcára-hangjára. Éneklés közben gyakran váltott attitűdöt akár pillanatokra is, a hősies patetikusból az ironikus önironikusba, és fordítva. Az egyik lényeges, amit hátrahagyott az utána következőknek, hogy bármiből lehet dal, ha a megfelelő attitűddel közvetíted. Pár éve egy dalomban, a Kaland barátomban megpróbáltam megragadni az alakját, illetve a hármunk együtt töltött éveit.

Mostanában egy kép van előttem, néhány másodperces animációs film lesz, Füst a szemében törzsfőnök, ahogy szilaj, fékezhetetlen lovával száguld az égi mezőkön.