Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
"Nem érzékelek a mélyszegénységben élők helyzetén szinte semmilyen változást, mint ahogy a gyerekek helyzetén sem" – mondja a berettyóújfalui kistérségben sok éve esélyteremtő modellt működtető L. Ritók Nóra. Az Igazgyöngy Alapítvány vezetője lassan egy évtizede írja meg rendszeresen a tapasztalatait a hvg.hu A nyomor széle blogjában és másutt. Most könyv jelent meg felkavaró, elgondolkodtató írásaiból. Interjú.
hvg.hu: Láthatatlan Magyarország címmel jelent meg a könyve. Miért ez a címe?
L. Ritók Nóra: A szegénység, a gyerekszegénység, a mélyszegénység, a szegregátumok világa egy olyan szegmense az országnak, amit senki sem szeret látni és láttatni. Az országunkban sok helyen tapasztalható nyomorúságról senki nem szeret még csak tudomást sem venni, nemhogy beszélni annak az okairól, vagy az esetleges felelősségekről.
hvg.hu: A nyomor széle blogot 2009-ben kezdte el írni, még a szocialista kormány alatt. A nyolc év alatt tapasztalt valamilyen változást a szegregátumokban élők esélyeivel, lehetőségeivel kapcsolatban? A minap közzétett adatok szerint minden harmadik gyerek szegénységben él Magyarországon.
L. R. N.: Nem érzékelek a mélyszegénységben élők helyzetén szinte semmilyen változást, mint ahogy a gyerekek helyzetén sem. Az egyetlen, amit pozitívumként tudok említeni, az az ingyenes iskolai étkezés, és hogy a szünetekben bizonyos településeken elérhetővé válik valamiféle gyermekétkeztetés. De ez egy tűzoltás, a gyerekek és a családok helyzetén nem sokat változtat. Egy ilyen problémát akkor lehetne megszüntetni vagy legalább mérsékelni, ha az okokkal foglalkoznánk, és az okokkal 2009 óta egyre kevésbé foglalkozik a rendszer. Ami szembetűnő, az a szegregált oktatás térnyerése, ami különösen az elszegényedő térségekben jellemző. Soha nem volt ilyen mértékű oktatási szegregáció Magyarországon, mint ami most van. Ez tehát egy romlás. Mint ahogy a 16 éves korra leszállított tankötelezettségi korhatár is növelte a bajt, ebből a társadalmi csoportból a gyerekek zöme szakképesítés nélkül fejezi be a tanulmányait.
hvg.hu: A közmunkaprogram nem nyújt a szülőknek egy kis esélyt?
L. R. N.: Az a tapasztalatom, hogy a közmunka sokkal inkább helyhez kötést és szegénységben tartást jelent ezeknek az embereknek. Egyáltalán nem nyújt semmilyen kitörési lehetőséget. Jól mutatja a helyzetet az is, hogy a lakhatási szegénység területén sem látni változást.
hvg.hu: Számtalan uniós fejlesztés indult az országban a szociális szférában is. Ez sem érzékelhető?
L. R. N.: A szegregátumokba nem érnek le ezek a programok, bár elvileg ezt a társadalmi csoportot célozzák meg. Ezek általában egy-két évig tartó tüneti kezelések, nem kezelik a problémák gyökereit. Civilként pedig egyre nehezebb a helyzetünk, főleg, mert az állam működési hézagaiban dolgozunk. 1999-től visszük a Berettyóújfalu környéki esélyteremtő programot, és korábban sokkal nagyobb mozgásterünk volt civilként, nagyobb állami, később uniós forráselérési lehetőségeink voltak.
hvg.hu: A kötetben összeáll egy kép a mélyszegénységben élő társadalmi csoport problémáiról, de a legfelkavaróbb írások egyéni sorsokról szólnak.
L. R. N.: Mindkettőt nagyon fontosnak érzem. Ha csak általános megközelítésben próbálnám leírni az állam működési hézagait, az általam tapasztalt szakpolitikai intézkedések hatásait, az valószínűleg az olvasók számára kevéssé érdekes lenne. Nem adna olyan érthető és átélhető képet, mint ha egy konkrét gyerek, család történetét mutatom be. Érezhető is a bejegyzések olvasottságán, hogy ezek a konkrét történetek sokkal inkább megérintik az embereket. Ezekből érthetik meg igazán a problémát, mert így talán tudják viszonytani a leírtakat a saját gyerekük, a saját családjuk, környezetük helyzetéhez. A bejegyzéseimnek, írásaimnak emellett célja az is, hogy kiírjam magamból azt a feszültséget, tehetetlenséget, néha dühöt, elkeseredettséget, amit sokszor érzek, mikor véget ér egy nap. A visszajelzések pedig gyakran megerősítenek, hogy érdemes csinálnom. Másrészt az a célom, hogy ezt a rendkívül összetett szociális-gazdasági-egészségügyi-oktatási problémahalmazt bemutassam, megértessem az olvasókkal. Azt gondolom, hogy akik messze vannak ettől az egésztől, és sokszor sztereotípiák, egy-két negatív tapasztalat, különböző befolyásolások mentén ítélkeznek, nem értik a miérteket, és nem látják azokat az értékeket sem, amik ezekben az emberekben vannak.
hvg.hu: A másik ilyen párhuzamosság a kötetben, hogy miközben bemutatja a szereplői szinte reménytelennek tűnő helyzetét, beszámol azokról a sikerekről, amiket az Igazgyöngy Alapítvány programjaival elértek. Épp most számolt be arról, hogy egy mélyszegénységből indult cigányfiú ma a párizsi egyetemen tanul, de ott van a toldi tanoda program, a Szuno szociális bolt, a biobrikett projekt és sok más hasonló. Nem is beszélve azokról a rajzpályázatokról, amin rendre nyernek az igazgyöngyös gyerekek.
L. R .N.: Ahol vannak mélységek, vannak magasságok is. Nem szabad feladni a sokszor reménytelennek tűnő helyzetekben sem. Nem is az a célom, hogy egy teljesen reménytelen küzdelmet mutassak be az írásaimban, nyilván van bennem egy naiv optimizmus is, e nélkül ezt nem is lehetne csinálni. Erős a hitem abban, hogy igenis van megoldás. És ezt el kell hitetni azokkal az emberekkel is, akikkel dolgozunk.
hvg.hu: Korábban az Igazgyöngy munkáját szociális iskolaként definiálta. Ez még helytálló?
L. R. N.: Most már inkább úgy definiálnám, hogy esélyteremtő modell, mert egyre hangsúlyosabb a munkánkban a közösségfejlesztés, a munkahelyteremtés, a kríziskezelés, amiket a településeken végzünk.
hvg.hu: Mit tekintenek sikernek ebben az esélyteremtő modellben?
L. R. N.: Sikerek az olyan egyéni történetek is, mint az előbb említett Ötvös Pistié, akinek talán sikerül kitörnie a reménytelenségből, most egyetemista Párizsban. És még van néhány hasonló esetünk. Nagyon fontos, és nehéz munka, hogy egy-egy gyereket kiemeljünk, és olyan helyzetbe, kapcsolatrendszerbe helyezzük, ahol megerősödhet. De az igazi sikert számunkra az jelenti, ha olyan folyamatokat tudunk elindítani, amik egy egész közösség életére hatással lehet. Mondjuk, hogy Toldon a gyerekek tanulmányi eredménye nőjön, hogy csökkenjen az iskolai lemorzsolódás. Hogy mennyi gyereket és meddig tudunk a középiskolában tartani, hogy tudjuk-e csökkenteni a kriminalizáció szintjét, vagy a lányok körében a 18 év alatti szülések számát, stb.
hvg.hu: Az Igazgyöngy-modell adaptálható az ország más területeire? Mennyire lehet minta egy ilyen konkrét program?
L. R. N.: Elég nagy az érdeklődés a programunk iránt, és nem csak Magyarországról, hanem külföldről is, legutóbb például Romániából is. Nemzetközi hálózatok résztvevőiként is megosztjuk a tudásunkat, tapasztalatainkat. Dolgozunk azon, hogy adaptálható kereteket adjunk át az érdeklődőknek. Fontos, hogy csak keretekről lehet szó. Mi itt a kistérségben is azt látjuk, hogy nincs két egyforma falu, ha megnézzük a problématérképeket, mindegyik más képet mutat. Olyan recept nincs, ami egy az egyben átvehető. Nemzetközi kitekintésben is azt látjuk, hogy mivel minden ország maga építette meg a történelme során azt a problémahalmazt, ami a roma szegregációhoz, a mélyszegénységhez kapcsolódik, ennek megoldása a különböző jogrendszerekben, társadalmi klímákban más és más. Hozzátenném, én mindig is úgy gondoltam – és ezt az ideát most sem engedtem még el –, hogy ennek az egész esélyteremtési programnak nem az államon kívül kellene szerveződnie, hanem annak része kell lennie. Még akkor is, ha most úgy érzem, erre nincs meg a megfelelő pillanat.
hvg.hu: Nem csak, hogy nem az állam részeként, vagy a mellett működik az igazgyöngyös program, de úgy tűnik, sokszor állami ellenszélben kell dolgozniuk.
L. R. N.: Azokat a támogatásokat, amik korábban elérhetők voltak, most kevésbé érjük el. Ez nagy érvágás. Például a bizonyítottan sikeres tanodaprogramunk nem kaphatott támogatást, itt a környéken pl. egy olyan egyház volt ebben sikeres, ami egyébként egy szegregáló iskolát tart fenn. Nyilván ezeket nem értettem, mint azt sem, hogyan kaphat olyan település két tanodatámogatást is, ahol nincs is a célcsoportból gyerek. Az öt közhasznú, állami feladatból egyre, a művészetoktatásra kapunk állami támogatást, a másik négyre pályázati forrást sem tudunk elérni. De minden nehézség ellenére – a körülöttünk lévő rengeteg ember és a nyilvánosság támogatásával – tudunk dolgozni, és most ez a legfontosabb.
hvg.hu: „Az Igazgyöngy az igazságról szól. Hogy itt nem számít ki a cigány, ki a nem cigány, ki a szegény, ki a gazdag, itt mindenki egyformán lehetőséghez jut.” 2009-ben azt nyilatkozta, hogy erre az értékelésre a legbüszkébb, amit az akkor 18 éves, kőművesnek tanuló sajátos nevelési igényű, hátrányos helyzetű cigánygyerek mondott az Igazgyöngyről. Nekem úgy tűnik, hogy most mintha halványult volna a cigány-nem cigány ellentét. Ez így van?
L. R. N.: Megvan ez a probléma most is, de a szegénység felerősödése talán egy kicsit háttérbe szorította. Most is van diszkrimináció, hiszen az egész szegregált oktatás erről szól. Ezzel nem tudunk mit tenni, hiába kiabálok mindenütt. Erre a rendszer ad lehetőséget, engedi. A szabad iskolaválasztás mentén állami és egyházi iskolák is válogatnak a gyerekek között, ahol csak lehetőség van erre. Egymás mellett vannak „fehér”, a jobb társadalmi státuszúakat tömörítő, és a zömében szegény, roma gyerekeket oktató általános iskolák. Intézkedéseket pedig nem látni. Sőt, a jogszabályok inkább asszisztálnak a problémák elfedéséhez. Nem beszélhetünk deszegregációról sem, nemhogy antiszegregációról.
hvg.hu: Ön szerint a döntéshozók füléig eljut a kötet üzenete?
L. R. N.: Nem hiszem. A probléma, amiről íródott, régóta velünk van. Ha érdekelné őket, már tájékozódtak volna erről az egészről. Nem nagyon találkozunk politikusokkal (és mindegy, melyik pártról beszélek!) a szegregált utcákban, komfort nélküli házakban. Talán inkább hallomásból, a saját sztereotípiáik mentén, vagy az általuk működtetett rendszerek információi alapján tájékozódnak a szegénységről, az itt lakók életéről. És ez nem ad hiteles képet. A rendszer ugyanis mindig megfelelési kényszerben működik, és mindig azt mondja, amit a működtetői elvárnak tőle. Hogy minden tökéletesen működik. Könnyű kimondani a parlamentben, hogy 47 ezer forintból meg lehet élni, de jöjjenek oda, és próbálják meg, hogy ilyen körülmények között ez mit jelent! Vagy könnyű azt mondani, hogy költözzenek el a szegregátumokból az emberek, de próbáljanak meg beszélni egy ittenivel, hogy ez miért lehetetlen! Meg lehet kérdezni, hogy miért nem tanul az a cigánygyerek, de üljenek be egy órára a szegregált iskolába, ahol 30 olyan gyerek van, aki mind plusz pedagógiai munkát igényelne!
hvg.hu: Korábban egészen negatív forgatókönyvet vázolt fel, hogy mi lehet annak a vége, ha egy társadalom ekkora tömegeket hagy az út mentén. Mint mondta, a szegénység nem látszik, mert vidéken van leginkább, de egyszer megindulnak ezek az emberek a városokba, mondjuk élelemért. Most is ezt jósolja?
L. N. R.: Igen, emlékszem, egy nehéz, hideg tél után mondtam ezt. Akkor azt gondoltam, lesz annyi düh ezekben az emberekben, hogy egyszer azt mondják, hogy elég volt. És megindulnak. Ezt most nem látom. Valami olyan bénult fásultság lett úrrá az országon, hogy mindenki elfogadja a helyzetet, és ezek között a keretek között próbál túlélni. Arra viszont reális esélyt látok, hogy Észak- és Kelet-Magyarország végérvényesen leszakad az ország többi részétől. Itt csak a szakképzetlen emberek maradnak, akik az életminőségükön nem fognak tudni változtatni. Győrben ma arról beszélnek, hogy az Audi duális képzése micsoda kitörési pont lehet, Keleten ezzel szemben börtönök épülnek. Iszonyú rossz üzenet. Milyen lesz így a jövő? Milyen lesz egy ennyire kettészakadt országban, társadalomban élni, felnőni a gyerekeknek? Azt hiszem, erről mindannyiunknak, akik most élünk, nagyon komolyan el kellene gondolkodnunk. Mert nem lesz így élhető az ország. Egyik oldalnak sem.
