Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Abból talán kiindulhatunk, hogy ha valaki mosolyogni akar, akkor mosolyogni fog. Éppen ezért kevés feleslegesebb megnyilvánulás van, mint másokat mosolygásra kérni, esetleg felszólítani. Ez viszont sokakat nem tart vissza attól, hogy megtegyék. Mi ez a zsigeri követelőzés és miért van egyre több nőnek gondja azzal, ha parancsba adják neki a mosolygást?
Simone Biles már sok mindent letett az asztalra, és akkor tényleg csak nagyon elnagyoltan beszéltünk arról, hogy a világ tornasportjának egyik legnagyobbjáról van szó. A tavalyi nagy riói olimpiai menetelése után (amely négy arany- és egy bronzéremben csúcsosodott ki) most épp egy táncos vetélkedőben, a Dancing with the Starsban hagyja kiteljesedni a versenyszellemét. A napokban az egyik produkciója után találta meg a kérdés, amellyel a nők többsége az életének egy, de leginkább több pontján találkozott már: miért nem mosolygott, amikor a zsűri megdicsérte? Biles olyan könnyedén és elegánsan csapta le a kérdést, hogy az internet azóta is a csodájára jár.
„Mosolygással nem lehet aranyérmeket nyerni” – mondta.
A műsorvezető, Tom Bergeron kérdésében feltehetően nem volt semmilyen hátsó szándék, egyszerűen csak szerette volna kiszedni Bilesból, hogy épp miként érzi magát, ehhez viszont egy olyan reflexszerű, jól bejáratott, de talán soha rendesen át nem gondolt fordulatot használt fel, amely időtlen idők óta sarokba szorítja a nőket. Ő később a Twitteren korrigált, és azt írta, valóban sokkal szerencsésebb lett volna, ha úgy fogalmazza meg a kissé ügyetlen kérdést, hogy „Mi a reakciód a zsűritagok hozzászólásaira?”, és kihagyja a mosolyos részt.
Pedig tanulhatott volna már pár korábbi epizódból. Például Serena Williams két évvel ezelőtti, nagyon tanulságos sajtótájékoztatójából, amelyet egy győztes meccs után tartott a US Openen. Az őt kérdező újságíró meg volt győződve arról, hogy minden győztes mosolyog, így szóvá is tette, hogy Serena Williams miért nem az elvárásainak megfelelően viselkedik. A kérdés kihozta a bajnokból a legőszintébb énjét – amit az interjú időpontja, éjjel fél 12, miatt teljesen meg tudunk érteni. „Őszintén szólva, semmi kedvem itt ülni. Szeretnék az ágyamban lenni, mert holnap korán kell kelnem az edzéshez. És nincs kedvem válaszolni ezekre a kérdésekre, és ti, srácok, újra és újra ugyanazokat kérdezitek. Nem igazán teszitek élvezetessé ezt a dolgot. Hogy őszinte legyek”. Mindezt olyan arckifejezéssel, amelyben minden, mosolygásra kényszerített nő frusztrációja benne volt.
De mehetünk tovább is, a mosolyoffenzívából nem maradt ki Hillary Clinton sem, akit a tavalyi elnökválasztási kampány legkülönbözőbb pillanataiban talált meg ez a probléma. Például akkor, amikor Philadelphiában elfogadta a Demokrata Párt elnökjelölését. Voltak ugyanis – főleg férfiak –, akik ebben a fontos pillanatban is csak azt a kérdést voltak képesek feltenni maguknak és a közösségi oldalakon keresztül a világnak, hogy a történelem első női amerikai elnökjelöltje miért nem mosolyog.
Nem mintha Hillary Clintonnak, aki évtizedek óta próbálkozik különböző üvegplafonok áttörésével, ezt az igyekezetét ne kísérték volna korábban is szexista megnyilvánulások. Amikor 2008-ban Barack Obamával szemben indult a demokrata elnökjelöltségért, sokkal durvább támadások érték – a tahóság igazi klasszikus pillanatát hozta össze például az a férfi, aki New Hampshire-ben egy választási gyűlésen azt kiabálta be Clintonnak, hogy „Vasald ki az ingem!” Nyolc évvel később egy ilyen beszólás talán már nemcsak szerencsétlennek, hanem érthetetlennek is tűnhet, a nők önkéntelen mosolyogtatása viszont makacsul velünk él még.
Pedig az egész ártatlan, jóindulatú, az udvariasság szabályaiba látszólag belesimuló – hiszen kedvesen mondják, nem? – gesztus, és első látásra még csak semmi mocskos sincs benne. Akkor mitől szexista? Hát már semmit se lehet? Hová lesz a világ, ha már a nők sem mosolyognak?
A mosoly az egyik legmelegebb emberi gesztus, és valahol mélyen mindenki tudja, hogy akkor működik, ha belülről jön és önkéntelen. Igazán nem akarjuk felhánytorgatni annak a rengeteg idétlen képnek az emlékét, amely akkor készül, amikor egy fotós ránk parancsol, hogy mosolyogjunk. Mégis, míg egy fotós szájából legitim megnyilvánulásnak hangzik ez a felszólítás, egy felnőtt férfiéből már inkább önkényeskedő nyomulásnak, önző, leereszkedő gesztusnak.
Különösen, ha a felszólítás címzettjének adott esetben semmi kedve mosolyogni, mert épp ezer oka van arra, hogy ne tegye. Fogadó oldalon ez legtöbbször úgy csapódik le, mint ha a nőknek az lenne a kötelességük, hogy mindig boldogok legyenek, vagy legalábbis úgy csináljanak, mintha azok lennének, a mosolykényszer pedig rendszerint belehajszolja őket az olyan párbeszédekbe, amelyekhez semmi kedvük. Ennek a tehernek a súlyát feltehetően nehezen tudják elképzelni azok, akik magától értetődően mondogatják a nőknek: mosolyogjanak.
A mondat annyira beleégett a személyiségfejlődésünkbe és a társas kapcsolatteremtés reflexeibe, hogy nem lesz egyszerű megválaszolni ezeket a kérdéseket, de teszünk egy próbát. Mert azokról a beszólogatásokról, amelyeket a nők nap, mint nap meghallanak, ha elmennek például egy építkezés mellett (a Jó a segged!-től kezdve a Micsoda dudák!-ig,) viszonylag egyszerű megállapítani, hogy szexisták. Még akkor is, ha az építkezésen sokan ragaszkodnak ahhoz, hogy ők csak bókolnak. De a Mosolyogj! felszólítás sokkal árnyaltabban szexista, ezért árnyaltabb értelmezést kíván. Mert lehet, hogy tényleg csak bóknak vagy valamiféle romantikus közeledésnek szánják, de a másik oldalon az jön le, hogy megint itt van valaki, aki ki akarja sajátítani magának a kontrollt felettem, az arcom és a gesztusaim felett.
Noha egy felszólítás a mosolygásra egyáltalán nem tűnik olyan borzasztónak, mint az utcán füttyögés vagy egy kiadós molesztálás a villamoson, mégis egy olyan manipulatív, áludvarias, önző késztetésből bomlik ki, amely legalább annyira szexista, és legalább annyira nem tiszteli a másik határait, mint a másik két tevékenység, amellyel a nők többsége szintén találkozik párszor élete során.
A Mosolyogj! – bármilyen kedvesen mondják is – egy utasítás, az utasítást adó pedig feljogosítva érzi magát, hogy egy másik embernek megmondja, mit csináljon a testével. Ez a minta ismerős lehet rengeteg területről, ahol a nőknek a saját testük feletti autonómiája sérül, és hiba lenne azt hinni, hogy a cukorba mártott utasítások, mint a Mosolyogj!, nem mozgósítják a felszín alatt ezeket a sérüléseket.
De mégis, miért olyan elviselhetetlen a nem mosolygó nők látványa, hogy sokan késztetést éreznek arra, hogy ezt szóvá tegyék? Miért várják el lépten-nyomon a nőktől a mosolyt? És miért kellene mosolyogniuk akkor is, ha semmi kedvük hozzá?
A mosolygásra felszólítás olyan férfi privilégium, amelynek a hatásaival és következményeivel a birtokában lévők jó része nincs is tisztában. A nők társadalmi szerepeinek a változásával foglalkozó Helen Fisher antropológus szerint a férfiak általában két okból kérnek mosolyt a nőktől: vagy törődnek velük, vagy kontrollálni akarják őket. Bármi legyen is a szándékuk, egyáltalán nem biztos, hogy pozitív fogadtatása lesz a kérésüknek/felszólításuknak.
A mosoly nemcsak a kedvesség, a megközelíthetőség jele, hanem a gyengeségé, a sebezhetőségé, az alárendeltségé is – gondoljunk csak bele, egy magát erősnek, céltudatosnak, komolynak tartó férfit nem igazán azonosítunk a mosolyával. Vagyis, ha ezt kérjük egy nőtől, akkor belekényszerítjük az úgynevezett gyengébbik nem skatulyájába, sztereotípiák közé szorítjuk a létezését.
A jelenség értelmezését már művészek is magukra vállalták. A Brooklynban élő Tatyana Falalizadeh Stop Telling Women to Smile című projektje például arra tesz kísérletet, hogy megmutassa: a mosolyra felszólítás adott esetben a zaklatás egyik formája is lehet.
A nők egyébként, miután egész életükben, a legkülönbözőbb helyzetekben és hangnemben hallják, hogy mosolyogjanak, egy idő után magukévá teszik a reflexet, és a kisebb ellenállás irányába elmozdulva valóban mosolyogni kezdenek. Ennek persze köze nincs az őszinte mosolyhoz, sokkal inkább egyfajta álca, amellyel az egyet nem értésüket, a dühüket vagy a gondolataikat eltakarják. Pedig ha az emberek ellenállnának annak, hogy lépten-nyomon mosolygásra szólítsák fel az embertársaikat, a világ tulajdonképpen egy sokkal boldogabb helye lenne.
