Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Egy jurtában él Budapesttől 70 kilométerre; lóháton jár a faluba; munkája nincs; fiát is itt neveli. Elindultunk megkeresni Zaka Dominikát, s bár nem ment egyszerűen, de megtaláltuk. Mesélt, és nem győzte hangsúlyozni: ő így boldog.
Keskeny, kitaposott út visz fölfelé a Cserhát lankáin. Jó szolgálatot tesz a gumicsizma, szakad az eső, csúszkálunk a sáros faleveleken, míg Dominika jurtájához tartunk.
Egy tisztásra érve úgy tűnik, eltévedtünk, az utolsó tájékozódási pont egy fehér házikó volt, azóta csak fa van, na meg a friss levegő. Felhívjuk a vendéglátónkat, most már bizonyos, hogy eltévesztettük az utat.
Visszafelé aztán feltűnik távolban egy alak, integet, értünk jött. Megyünk a dombon, hol a férfi kezét, hol a fák törzsét szorongatva. Odafent egy kút és egy hinta vár, néhány perc séta után pedig észrevesz minket Vince, Csenge és Pandúr ló is, ám Bodza, a tarka tehén ügyet sem vet ránk. A kikövezett út balra, a tekintélyes méretű jurtához visz. Megjöttünk.
Belépve meg kell állapítanunk, Dominika kritikusai abban biztosan tévednek, hogy nem lehet befűteni a lakóalkalmatosságot: legalább huszonöt fok van, a fiatal lány kék szoknyában és kis topban tüsténkedik, fánkot süt nekünk, többfélét. A jurta és a fánk melegét is egy középre épített téglakályha szolgálja.
De miért is vagyunk itt?
Zaka Dominika ötéves kora óta imádja a természetet, édesanyja zöld nácinak hívja, és örökké csak reménykedik, hogy majd elmúlik lánya „kattanása”, miszerint a természethez közel akar élni. Úgy tűnik, hiába: a huszonhat éves anyuka jurtában lakik, és lóháton közlekedik.
„Elkezdtem az egyetemen a természetvédelmi mérnök-szakot, de abbahagytam. Nekem az a természetvédelem, hogy nem bántom a környezetet, semmilyen vegyszert nem használok. A domb túloldalán laktunk a már közel ötéves Álmos fiam apukájával, még akkor vettük ezt a bozótos, de egyébként üres területet. Amikor váltunk, nála maradt a tanya, meg sok más is, én meg átjöttem ide, a hely adott volt” – kezdi. Könyvében, a tapasztalatait összefoglaló Szabadon című kötetben azt írja, így csinál az áram elváltat egy huszonnégy éves nőből.
„A volt férjem komfortigénye sokkal magasabb volt, nem találtunk közös nevezőt. Élveztem, hogy ott a gyerek, a kert, találtam benne örömöt, de egy idő után túl sok lett. Túl sok épület, túl sok gép, állat. Indokolatlanul sok. Nem volt rá szükségünk.”
Míg mesél, a fiatal vizsla, Bogyó (barátoknak csak Bogyi), igyekszik nagyon közel kerülni a készülő csemegéhez.
Amikor semmid nincs, az a legjobb
Noha könnyen gondolhatja az ember, egy esetleges trauma vagy éppen negatív élmények sora katalizálja, hogy valaki az erdő szélére költözzön, Dominikánál nem volt ilyen. Ő tudatosan akart így élni: hogy azt egye, ami megterem, hogy élete minden percét a teremtésnek szánhassa. Ő úgy érzi, a lelki béke és a nyugalom töretlen a kis földdarabon.
Na, nem mintha itt nem történnének olyan dolgok, amelyek jó alapot szolgáltatnak arra, hogy az ember ideges legyen. „Indulok reggel fejni, de eltűnt az összes állat. Akkor utánuk megyek, befogom, visszahozom őket, és elment három óra a napból. És? Semmi nem történt, akkor ma ezt csináltuk. Sétáltunk egy nagyot. Az emberek folyton hajtanak, nem tudnak bizonyos tárgyak, szokások nélkül létezni. Én tudok, mert szerencsére egyszer már megtapasztaltam, milyen az, amikor semmid nincs, és hidd el, az a legjobb. Amikor elköltöztem a férjemtől, szerettünk volna egy minimális életteret kialakítani, de nem volt hová, így négy hónapig sátraztunk az erdőben. Volt egy nagy faládánk, meg az, ami abba belefért. Ennyi. Az ember nagyon találékony, ha muszáj. Minek például a zuhanyzó? Nyár volt, egymást öntöztük a kútról, kiálltunk az esőre zuhanyozni, úgy ömlött."
Áram-kérdésben sem volt hajlandó kompromisszumot kötni. Van egy napelem, annak a segítségével töltik a telefont meg a laptopot. "Azért vagyok fent a Facebookon, hogy az emberek lássák, itt is van élet. Mert bizony van. Általában megírok öt posztot és beidőzítem, mikor jelenjenek meg. Vannak, akik zászlóshajói ennek az életmódnak, de ők gyakran nem hiteles emberek. Mi tényleg úgy élünk, ahogy ott leírom, nem az van, hogy eldugtuk a plazmatévét, mielőtt jöttetek” – mondja, és korábbi kísérőnk, Dominika párja is sűrűn bólogat.
„Nem mondom, hogy mindenkinek így kell élnie, egy kétmilliós nagyvárosban nem is lehet, de mindenki választhat. Sok a szabad föld.”
Hol kezdődik a rántott sajt?
Dominika kiveszi az utolsó adag fánkot, leül a szemközti zöld székbe, és arról beszél, hogy „a világ legnagyobb szélhámossága a civilizáció: a fiatalokat arra tanítják, hogy vegyenek valamiből egyet, aztán abból egy még jobbat, hogy korlátok nélkül pazaroljanak. A legtöbb embernek a rántott sajt manapság az előpanírozott, gyorsfagyasztott csomagolásban születik, nálam ez egészen másképp van. A gabonából a malom segítségével megőrlöm a lisztet, bedagasztom, kisütöm a kenyeret. Ha megmarad egy-egy szelet, a kályha tetején kiszárítom, ledarálom, akkor megvan a zsemlemorzsa. Magamnak csinálom a lisztet is, ha van tyúk, tojás is van. Fölnevelek egy tehenet, megfejem naponta kétszer, a tejből megcsinálom a sajtot, majd aztán panírozom be ezekbe a dolgokba. És közben esetleg termesztek napraforgót, hogy legyen olajam, amiben kisütöm. Na, akkor van rántott sajtom."
Úgy véli, mindenkinek tudnia kellene, mi az ára egy ilyen folyamatnak, ahhoz hogy megbecsülje. "Ha ezt elmondod egy városi tizenévesnek, akkor azt kérdezi: hülye vagy?” – mondja a korábban sajtkészítésből élő gazdasszony, aki előbb ezt a foglalkozást, majd az autóját is elhagyta. Ma már csak a könyvéből él. „Most lóval vagy biciklivel közlekedünk, attól függően, hová megyünk. A faluba akárhová kikötöm a lovat, hirdetőtáblához vagy kerítésekhez, hosszabb útra csak ritkán megyünk, de elbiciklizek én Budapestig is.” Dominika kifejezetten jókedvűen, mártírkodás nélkül mesél. Nyugodt hangulatot teremt maga körül.
Kamaszkori kuckó
Álmos is tanyán született, nem jár oviba, felmentésük van. Innen nehéz lenne levinni. Családgondozó azért hozzájuk is jár, de látja, hogy a kisfiú rendezett, tiszta, szerető környezetben él, így nincs kivetnivalója. Kérdésünkre, hogy mi lesz az iskolával, Dominika azt feleli, szeretné, ha fia magántanuló lenne. „Másodfokú egyenleteket meg tud tanulni, ha akar, ami az élethez kell, azt meg tudom tanítani neki én is, itt. Amíg kicsi, addig csak azt tudom neki őszintén adni, ami én vagyok, ha később menni akar, hadd menjen."
Vannak a környéken gyerekek, akikkel játszani szokott Álmos. Édesanyja szerint, ha mondjuk, elkezd kamaszodni, és zavaró lesz neki, hogy ott laknak egy légtérben, akkor épít magának valamit. "Segítünk neki, persze, adunk anyagot, vágunk vesszőt, tapasztunk neki egy paticsfalat, és lesz egy kuckója. Nyilván attól még egy család leszünk, de azt semmiképp nem szeretném, hogy vegyek neki egy lakást és odaadjam a kulcsot, ha betölti a húszat. Majd ő csinál egyet, ehhez megadok minden támogatást."
Mindenki egzisztenciát akar teremteni a gyerekének, és már korán elkezd gyűjteni, hogy később legyen miből költeni. Dominika szerint ez nem így működik. "Ha a gyerek felnő, és pénzt akar költeni, akkor csináljon pénzt. Nekem jómódú családom van, de tizennégy éves koromtól kezdve mindig dolgoztam, akkor még fontos volt, hogy legyen keresetem."
Ha valaki azt firtatja, nem felelőtlenség-e kiköltözni ide egy gyerekkel, azt szokta mondani, hogy "hé, neked van egy gyereked, akiért elvileg felelősséget vállaltál, hároméves korában meg lepasszolod, hogy megtanítsák tányérból enni meg énekelni – és ugyanígy áttolod a felelősséget az iskolának, a magántanárnak vagy a sportedzőnek. Ha ki akarsz alakítani egy életteret, megkérsz egy építkezési vállalkozót, majd ha rád omlik a tető, akkor klassz, mert be lehet perelni. Miközben te is megépíthetted volna.”
A kör alakú jurta tulajdonképpen szeletekre van osztva: az ágy melletti polcon könyvek, játékok, mellette kis konyhai rész. Az asztalon mindenféle eszköz, fölé kampókra aggatott fazekakkal, lapátokkal. Feltűnik egy állvány, amin fehérre zománcozott lavór lustálkodik, mint megtudjuk kivételes pillanat ez, sok dolga van egyébként: a mosogatót, a mosógépet és a fürdőkádat is helyettesíti. Könyvében Dominika úgy fogalmaz: tiszta környezetben az ember tiszta marad. Mivel nem használ semmilyen kemikáliát, minden használat után egyszerűen forró vízzel tisztítja meg a lavórt, így nem érti, ha az emberek azon problémáznak, hogy ott fürödnek, ahol mosogat. Elmeséli azt is, hogy sosem betegek, ha fáj mondjuk a válla, átgondolja, mi az, amit már nem bír cipelni a lelkében. „Akkor azt leteszem, és már helyre is jött. A betegségek itt kezdődnek” – mutat a fejére.
Ez nem lehet lakcím
A család tavasztól őszig dolgozik, márciusban indul a munka, a koraiakat elvetik, később a többit is. Májustól már gyomlálás van, utána öntözés, betakarítás. Minden nap friss ételt főznek, ha mégis lenne maradék, azt a pincében hűtik. Rengeteg zöldséget és befőttet főznek be télre, lekvárt, amiből mi is kapunk a fánk mellé, és néha még pizzaszószt is. Ősszel felhalmozzák a tűzifát, majd élvezik a pihenést. Dominika egyik posztjában azt írja: „Nagy hasznunkra lesz, ha megtanuljuk azt fölhasználni és azt fogyasztani, ami éppen van: három héten át borsót enni minden ebédre, amikor ideje van, vagy éppen minden vacsorára retket, amikor annak van szezonja.”
Míg észrevétlenül eltűnik a jobb alkarom egy része Bogyó szájában (de csak barátsággal, rögvest vissza is adja), Dominika tartja az álláspontját a borsóról, meséli, hogy az embereknek legtöbbször fogalma sincs arról, hogy egy-egy hozzávalóból mennyiféle ételt lehet készíteni.
Csócsáljuk a fánkot, közben praktikus dolgokról is faggatjuk, például a postáról vagy a látogatókról. „Nagyon ritkán jön levelem, de ha jön, akkor a lakcímemre, ami nem itt van. Ebből kifolyólag semmilyen határidőt nem tudok betartani, kéthavi késéssel veszem át a postát. Látogatóink is vannak, holnap épp a család jön. Csak azokat engedem ide, akik vállalják, hogy elbumliznak idáig. Attól függően, hogy milyen ember, aki megkeres, különböző helyeket adok meg, hogy honnan jöjjenek. Volt, akinek azt mondtam, parkoljon le az autóval, menjen fel a Várba, onnan távcsővel keresse meg a jurtát, és jöjjön le. Ha ezt vállalja, akkor oké. Ezt azért csinálom, hogy csak az jöjjön ide, aki komolyan gondolja, nem tudok könnyelmű emberekbe energiát fektetni, vagy állatkertet, lósimogatót üzemeltetni….”
Búcsúzkodás előtt még megetetjük a lovakat, Bodzát továbbra sem érdekeljük. Lesétálunk az autóig, gyorsan beengedjük a csöndet meg a friss levegőt, és ki sem eresztjük a fővárosig.
