Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Gondolt már arra egy jól sikerült nyaralás után, hogy bárcsak örökké tartana ez a szabadság? Vagy mikor elege lett a főnökéből, arra, hogy jó lenne mindent maga mögött hagyni és világgá menni? Vannak, akik nem csak álmodoznak erről, hanem meg is teszik.
Sőt, vannak olyanok, akik saját példájukkal másokat is próbálnak inspirálni, hogy lépjenek ki a szürke hétköznapokból, és éljenek az álmaiknak. Ők a magyar utazós bloggerek, akik ráadásul egyre többen vannak. Most egy új kezdeményezés próbálja őket összefogni a világ minden tájáról. Ismerjék meg Zsuzsit, vagyis Female Yetit, a kezdeményezés ötletgazdáját, aki tíz évvel ezelőtt mindent maga mögött hagyott, Angliában a semmiből karriert épített a BBC-nél, majd fogta magát és világgá ment.
„Nem volt semmim, még álmaim sem”
„Ha tizenegy évvel ezelőtt azt mondja nekem valaki, hogy egyedül fogok utazni a világ körül, és hogy bejárom a fél világot, őrültségeket csinálva – mint például bungiejumping Ausztráliában, cápákkal úszás a Bahamákon, tangózás Argentínában, sziklamászás Afrikában, a New York-i maraton lefutása –, valószínűleg csak legyintettem volna. Hiszen akkoriban még egészen más ember voltam. A depresszió szélén álltam, hiszen nem volt semmim, igazából még álmaim sem” – vág bele a közepébe Zsuzsi.
Története, legalábbis az eleje, sokak számára ismerős lehet. Miközben próbált megfelelni – a vélt vagy valós – társadalmi elvárásoknak, és miközben a főiskolán is azt sulykolták belé, hogy tanuljon keményen, akkor boldogulni fog, két jófajta közgazdász diplomával a kezében ott állt a „nagybetűs élet” kapujában, és azzal kellett szembesülnie, hogy nem tud elhelyezkedni, képtelen egyről a kettőre lépni.
„Nem volt munkám, nem volt pénzem, nem volt normális párkapcsolatom, anyámék nyakán lógtam. És mitől is várhattam volna, hogy ez megváltozik, hiszen már minden tőlem telhetőt megtettem. Úgy éreztem, itt nem tartogat számomra semmit a jövő. Fogtam a megtakarított 18 ezer forintomat és repülőre ültem, angoltudás nélkül, egyetlen bőrönddel, de nagy reményekkel.”
2005-ben érkezett Angliába, és mint sok, hozzá hasonló szerencsét próbáló fiatal, ő is elvállalt minden munkát, ami csak adódott. Au-pairkedett, ha kellett, takarított. Végül feladott egy hirdetést, hogy báros munkát keres. Legnagyobb megdöbbenésére a BBC jelentkezett be, hogy várják egy állásinterjúra. „Az au-paires anyuka törött biciklijével, szakadt térképpel elbicikliztem Londonon keresztül a BBC-hez. Nem is értem hogyan, de felvettek a bárba, valószínűleg látták a lelkesedésemet.”
Közben persze szorgalmasan tanulta az angolt, és kevesebb, mint egy év múlva átkerült a recepcióra, majd a facilities management (kb. az egész szervezet zavartalan működéséért felelős részleg) irodájába. A segítőkész kollégáknak köszönhetően gyorsan elsajátította a szakmát, egyre nagyobb és komolyabb feladatokat bíztak rá, végül már az ország legnagyobb, tízmilliós nézettségű élő show-inak a teljes körű facilities managementjéért ő felelt. Az ő feladata volt, hogy egy-egy műsor elkészítésében részt vevő minden csapat munkáját összehangolja a sztárok testőreitől kezdve a takarító brigádig. Neki kellett megoldania, hogy ne legyen fennakadás, amikor David Cameron és egy csapat modell egyszerre futott be a parkolóba, vagy dühös tüntetőket kellett megakadályoznia abban, hogy betörjenek az épületbe, Volt, hogy neki kellett beállnia bodyguardnak az olimpiai lánghoz, mert túl sok nézelődő volt és nem volt elég rendőr (több újságban is megjelent olyan kép, ahogy Zsuzsi őrzi a lángot).
Ha nem tudod szívvel-lélekkel csinálni, akkor ne csináld!
„Én a BBC "álomgyárában", vagyis a főépületben, a TV Centre-ben dolgoztam, de ezt eladták. Áthelyezték a BBC-t egy másik épületbe, ami egy egyszerű iroda volt. Nem voltak többé show-k, hírességek, drámák, szervezkedés, szuper csapatmunka. A legtöbb kollégámat, barátomat leépítették. Éreztem, hogy már nem tudom szívvel-lélekkel csinálni, hogy már csak azért járok be minden nap, hogy pénzt kapjak, és nem azért, hogy hozzáadjak valamit a BBC értékéhez. Úgy láttam elérkezett az idő, hogy lezárjam életemnek ezt a szakaszát.”
Zsuzsi korábban is szenvedélyes utazó volt, amikor csak tehette mindig valamilyen új vidéket fedezett fel. Eleinte csak szervezett utakon vett részt, és leggyakrabban barátokkal utazott. A barátok azonban az évek során lemorzsolódtak, dolgoztak, családot alapítottak. Zsuzsi viszont egyre bátrabb lett, és egyre gyakrabban kelt útra egyedül, és már elkezdett motoszkálni benne egy világkörüli utazás gondolata is. És ahogy az lenni szokott, épp a legjobbkor találkozott össze egy régi ismerősével, aki éppen féléves Délkelet-Ázsiai hátizsákos útjáról tért haza.
„Ekkor jött az isteni sugallat, hogy ezt én is megcsinálom. Csak éppen terv nélkül, és a világ körül. Ezt ott, a kávézóban el is döntöttem. Attól kezdve csak az útra való felkészüléssel foglalkoztam. Nem kételkedtem abban, hogy meg tudom csinálni. Rájöttem, hogy eddig csak az elhatározás hiányzott.”
Másfél évig gyűjtött az utazásra, amennyire csak tudta, lecsökkentette a kiadásait. A hét napból öt napon csak paradicsomos spagettit evett, mindenhova biciklivel járt, ha szórakozásra vágyott, akkor ingyenes rendezvényeket keresett. Eladta mindenét és másodállást vállalt. Végül 2015 őszén nekivágott élete eddigi legnagyobb kalandjának.
Kávézás a Himalája lábánál
Zsuzsi eddig összesen 41 országban járt. Világkörüli útjának első állomásaként Nepálban kezdett, ahol három hónapot töltött, majd ment tovább Thaiföldre, Balira, Kambodzsába, Vietnamba, Észak-Szumátrára, Szingapúrba. Igazi hátizsákos turistaként utazik, és mivel imádja a hegyeket, cipeli magával a viharálló sátrat, a téli hálózsákot, a magashegyi konyhafelszerelést, a téli bakancsot és a túraruhákat. Jó esetben befér a cókmókja a 65 literes hátizsákjába.
Egy-egy országban legalább egy hónapot tölt, hiszen mint mondja, egy ilyen utazásnak épp az a lényege, hogy ne rohanjon az ember, és megadja minden egyes országnak az időt és a tiszteletet. Éppen ezért nem is tervezi meg soha előre a programját, hagyja, hogy történjenek vele a dolgok.
Nem gondolja, hogy így utazni sokkal veszélyesebb lenne, mint mondjuk Budapesten éjszaka nőként egyedül sétálni, ettől függetlenül a nap huszonnégy órájában résen kell lennie, és talán ez az, ami a legfárasztóbb az egész utazásban. Bizony szüksége volt a lélekjelenlétére, amikor férfiak inzultáltál Vietnámban a semmi közepén, és akkor is eléggé megijedt, amikor a hegyekben motorozott egyedül és előtte termett két fegyveres férfi. „Ezen az útszakaszon nem ritkák a rablások, ezért padlógázt adtam, ami annyira jól sikerült, hogy megtanított a motorral úgy kanyarodni, hogy közben bedőljek. Egyébként nem is tudok motorozni.”
Mint mondja, igazán veszélyes szituációk inkább magának az utazásnak a jellegéből adódnak, ugyanis elég hajmeresztő helyekre is eljut. „A földrengés utáni szezonban jártam a Himalájánál, ami a rengeteg utórezgés miatt nem volt veszélytelen. Volt, hogy szó szerint lábujjhegyen kellett mennem, nehogy rám omoljon a tonnányi kavics és szikla. Mégis az eddigi legveszélyesebb kaland szerintem a hegyekben való buszozás volt. A sofőr szinte még gyerek volt, eszméletlen gyorsan hajtott, a busznak a fél kereke a százméteres szakadék felett lebegett. Persze repülőgéppel sem életbiztosítás monszun idején utazni, igaz, én alapjában rettegek a repüléstől. De hát pont erről szól egy ilyen utazás, hogy minél gyakrabban a komfortzónádon kívülre kerüljél.”
Azon viszont már nem is csodálkozik, hogy mint nyugati turistát gyakran át akarják verni, de már erre is megvan a sajátos védekezési módszere: „ha megtanulod adott nyelven, hogyan kell megkérdezni valaminek az árát, nagy eséllyel nem az eredeti turista árat mondják majd”. Ázsiában a közlekedésen és a szálláson lehet a legtöbbet spórolni, de jó, ha van olyan képességünk, amelyből előnyt tudunk kovácsolni. Már többször kapott ingyen szállást azért, mert segített a tulajdonosnak eligazodni a közösségi médiában és kicsinosítani a weboldalát. Amikor pedig egy kambodzsai faluban felajánlásképpen angolul tanított, egy jóakarója befogadta magához.
„Mi sem születtünk utazóknak”
Amikor elindult, még úgy gondolta Zsuzsi, hogy fehér holló lesz a világ másik felén magyar hátizsákos utazóként, azonban úton-útfélen sorstársakba botlott. „Pénzzel vagy pénz nélkül, egyre több magyar jön-megy a világban, ami szerintem elég nagy nyitottságra vall. Néhány éve még nem ezt tapasztaltam Magyarországon. Már nem csak a gazdag nyugati országok állampolgárai hátizsákolnak, sőt, nekem úgy tűnik, hogy kelet-európaiként mi igencsak vezetők vagyunk ebben. Mostanság pedig egyre több e-mailt kapok olyanoktól, akik szintén világgá szeretnének menni, és a tanácsomat kérik. Úgy néz ki, egy új trend indult el.”
Szerette volna bemutatni ezeket a „szuper magyar utazókat” és a történetüket a világnak, ezért létrehozott egy Facebook-oldalt, Magyar Utazós Bloggerek Szövetsége néven, és őt magát is meglepte, hogy az oldalnak két hónap alatt több mint kétezer követője lett, és sorra jelentkeztek be hozzá a világ minden tájáról a bloggerek (eddig több mint ötvenen), hogy mutassa be az ő történetüket is. Zsuzsi végül úgy döntött, megpróbálja egy közös kezdeményezés segítségével ezeket az embereket összefogni, úgy, hogy közben másokat is inspirálhatnak. Így született meg az Utazás Művészete nevű oldal, ahol több tucat, a világ minden táján jelenlevő blogger meséli el tapasztalatait, történeteit, az utazó életmód tanulságait.
„Nagyon sokszínű a társaság, a full time világjáró hátizsákosoktól kezdve a családos hétvégi kalandorokig sokfélék vagyunk. Van például egy lány, aki nemrég vett egy bringát, és Szingapúrból biciklizik haza, egy másik, aki imád stoppolni, és mindenfelé utazik Európában, nem foglal szállást, csak alszik a híd alatt vagy benzinkutak mellett. Van, aki négy éve lépett ki a szürke hétköznapokból és azóta is úton van. Egy család egyik napról a másikra Új-Zélandra költözött, egy másik pedig Mexikóba. Egy férfi azt tervezi, hogy hajón kerüli meg a Földet, egy másikat pedig épp most győzködök arról, hogy kezdjen el egy blogot, hiszen évek óta utazik, jelenleg Nepálban van egy barlangban, ahol egy hónapig egyedül fog meditálni. Ezek az emberek és történetek nem mindennapiak, viszont egyre inkább mindennapiakká válnak. A célunk pedig az, hogy ne csak egy szokásos oldalként működjünk majd, hanem egyfajta ’mozgalomként’ az embereket is bevonjuk ebbe az egészbe, rávegyük őket, hogy ne csak karosszékutazók legyenek. Hiszen mi sem születtünk utazóknak, csak mentünk az álmaink után.”
A meleg víz nem jár nekünk
Zsuzsi az utazásai során nem önmagát keresi, hiszen önmagát már megtalálta, viszont szeretne minél többet látni még a világból. És bár a tervezés szó nem szerepel a szótárában, annyi terve azért mégis van, hogy még egy jó ideig nem fog hazatérni. Tanulságokat azonban már most le tud vonni a barangolásaiból.
„Megtanultam, hogy a dolgok nem „járnak” nekem. A meleg víz (hogy egyáltalán van víz), az áram, a kényelmes ágy, ezek mind nem is olyan magától értetődő dolgok. Sokkal jobban megbecsülök dolgokat és embereket, amióta úton vagyok. Azt hiszem, sokkal nyitottabb, és talán egy kicsit jobb ember lettem. Megtanultam, hogy a világ tele van jó emberekkel, és a jótett körbe jár. Ezt régen nem értettem. Ha valakinek segítettem, az számomra természetes volt, viszont ha valaki rajtam segített, akkor mindenképp akartam valamit adni cserébe. Pedig a jó tettet nem vissza, hanem tovább kell adni.”
