Nóra középkorú nő, fiatalabbra lecserélt feleség, aki egész életét a férje köré építette fel. Csak a válás után szembesül azzal, hogy ötvenévesen így már semmi esélye nem maradt, hogy élete hátralévő részét méltósággal élhesse le. Az osztozkodásból neki jutó tartalékai fogyóban, ám a munkaadók szóba sem állnak vele. A férfiak átnéznek rajta, lánya Londonba költözik. Magára marad egy olyan társadalomban, amelyben az öregedéssel együtt járó elmagányosodásra az élet természetes velejárójaként tekintenek. Igazságtalan harc megvívásába kezd az idő ellen. De milyen eséllyel?

Sándor Anikó eddigi könyveiben kivétel nélkül a saját valós élményeit dolgozta fel. Ezúttal azonban tőle független szereplőkkel – mint a fent említett Nóra – dolgozik, akiket hozzá közel álló emberekről mintázott, de a saját élete is erősen hatással volt a történetre. Így lett legfőbb inspirációja a női életkor, a női öregedés kérdésköre: „Ennek a szituációnak minden fázisán én is átestem. Megtörtént velem minden, ami a főhősömmel, Nórával: megcsaltak, elváltam, és jó ideje már nem úgy néz rám a világ, ahogy azelőtt, sem mint nőre, sem mint munkaerőre. Minden elismerésért kétszer annyit kell bizonyítanom, mint egy fiatalnak. A sorstársaim közül sokan képletesen belehalnak ebbe. Elhiszik és elfogadják, hogy itt a vég, csak mert már nem fiatalok. Ebben én különbözöm tőlük.”

„Egyszerűen nincs létjogosultságunk”

Anikó szerint a nők leértékelődése mifelénk még csak nem is nagymama korban kezdődik el. Aki elmúlt negyvenéves, lassanként elkezdheti „leengedni a rolót”. Minden és mindenki azt üzengeti, hogy lépjen egyet hátra, és adja át a helyét a fiataloknak. Ha pedig elmúlt ötven, netán hatvan, akkor végképp befellegzett a nőiségének. Már a reklámokban is csak azért kell csonterősítőt szednie, hogy bírja emelgetni az unokáját. Képességtől, tapasztalattól és tehetségtől függetlenül társadalmunkban az öregedő nőt igyekeznek karanténba zárni – mondja a szerző.

Shutterstock

„Egyszerűen nincs létjogosultságunk. Egy ostoba, kritikátlan fiatalságkultusz érvényesül, és minden, ami azon túl van, az leértékelődik.”

Hogy ez a gondolat nem új keletű számára, az egy korábbi könyvéből is kiderül. Amikor először szembesült azzal, hogy nincs már mindenre ideje, mindenki őszinte megdöbbenésére váratlanul otthagyta jól jövedelmező, elismert munkáját, és elutazott Argentínába, tangót tanulni. Ott aztán meglepetten tapasztalta, hogy a világ nem mindenhol olyan, mint mifelénk, hiszen azt látta, hogy Buenos Airesben például a hetvenéves nők esténként virágot tűznek a hajukba, úgy mennek tangózni. És senki nem mosolyog rajtuk elnézően. Az életkor arrafelé valóban csak egy szám, nem csak mondják, ahogy mi szoktuk: „Mintha receptre írták volna fel nekem azt a négy hónapot”.

„A nő a férfi köré építi az életét”

De mit tudnak arrafelé, amit mi nem? Miért könnyebb ott nőként megöregedni, mint nálunk? Anikó szerint ennek egyik oka helyi sajátosság, mert annak idején a bevándorlók főleg férfiak voltak, alig volt közöttük nő. Akinek jutott – akárhány éves volt is –, annak nagy szerencséje volt. Megtanulták megbecsülni a nőt. „Aztán szerencsére úgy is maradtak…”

A másik ok, hogy nálunk nincsenek jó példák: „Anyáinktól és nagyanyáinktól is azt láttuk, hogy a nő a férfi köré építi az életét. Ha férjhez megy, elkezdi a férje életét élni, és a sajátját háttérbe szorítja. A nők többsége feláldozza magát a férfihoz tartozni akarás oltárán. Aztán amikor a házasság borul, akkor borul minden. Ez pedig többnyire akkoriban következik be, amikor a nő öregedni kezd."

Nem úgy a férfiak – véli Anikó, aki bár hangsúlyozza, hogy nem szeret általánosítani, mégis azt állítja, hogy a férfiak általában okosabbak e tekintetben. Nem adják fel önmagukat, amikor megházasodnak. Ezért is könnyebb folytatni az életüket, amikor elválnak.

Pedig a Házasságsirató Nórája még jobb helyzetben is van, mint az átlag magyar nő, hiszen a válás után lakást tud venni magának, és némi tartaléka is marad. Mihez kezdjen az, akinek egy lakótelepi panelon kell osztoznia, vagy még azon sem?

„Általános jó tanács nincs. Tapasztalataim szerint sok nő azonnal új társat keres, hogy megint legyen kibe kapaszkodni, és megint elkezdi élni valaki másnak az életét. Én csupán arra szeretném ráébreszteni azt, aki ilyen helyzetbe kerül, hogy senki más rajtunk kívül nem lehet a mi 'megoldásunk'. Másképp mindig kiszolgáltatottak leszünk valakinek. Talán ha látnak sikeres példát maguk előtt, elhiszik, hogy ők is képesek lehetnek rátalálni önmagukra. Csak azután következzen a férfi…”

Ötvenes nőkkel foglalkozni nem üzlet

Nem a levegőbe beszél. Mutatja a visszajelzéseket az olvasóitól – túlnyomó többségükben nőktől –, akik sorra leírják, hogyan oldották meg problémáikat az ő könyveinek hatására, az ő példáját követve. Azt mondja, a titok valószínűleg az, hogy pont olyan, mint ők, ugyanazok a dolgok történnek meg vele, ami mindannyiukkal, ugyanabban a közegben él, ugyanazokkal a reakciókkal szembesül.

Shutterstock

Amióta pedig life-coachként, azaz életvezetési tanácsadóként is dolgozik, már személyesen is tud segíteni annak, aki elakadt, és nem találja a kiutat egy-egy nehéz helyzetből. Számos Nórához hasonló nő keresi fel kétségbeesetten, mert úgy érzi, vége az életének, öreg és végleg magára maradt. Minden kapu becsukódott. „Sokszor nem is látnak ki a szerencsétlenségükből. Ám ha valaki lefejti a kezüket az arcukról, és azt mondja nekik: nézz csak körül, és mondd el, mit látsz, hirtelen olyasmit is észrevesznek, ami mellett egész életükben elmentek.”

Anikót egyfajta misszió hajtja. Nem hajlandó beletörődni abba, amit szerinte a társadalom a korosztályára mér, s bár a saját életét ebben az új szakaszban is jól menedzseli, mindenképpen szeretné megosztani a munícióját a többiekkel. „Ötven fölötti, nehéz helyzetben lévő nők lelki vagy fizikai nyűgjeivel foglalkozni nem üzlet. Igen, ez tényleg inkább misszió…”

Hol vannak a korombeli nők a gazdasági életből?

S hogy lesz-e változás, az szerinte sokban a nőkön múlik. Mert ha az anyák más példát mutatnának, és másra nevelnék a lányaikat, fiaikat, azok másképp viselkednének felnőttként. Jó példa lehet erre a könyv egyik mellékszereplője, Jean-Pierre, a magyar kivándorló szülőktől származó francia férfi, aki ötvenévesen, felesége halála után úgy dönt, hogy visszaköltözik az óhazába, Magyarországra.

„Mint az ufóra, úgy néznek rá a nők, annyira más, mint a hasonló korú átlag magyar férfi. Nem értik, hogy lehet az, hogy a saját korosztályában keres társat, és nem fiatal nőkre vadászik, miközben jóképű és igen tehetős. Hiszen mifelénk ez a divat…”

Bár Anikó nem fél kiállni a nyilvánosság elé, és elmesélni, milyen egy válás után nem fiatal nőként új életet kezdeni, ennyi példamutatás szerinte kevés. És nem is csupán az anyák nyakába varrná a megoldást. Szerinte a nagypolitikának komoly felelőssége van ebben a kérdésben is.

„Hol vannak a korombeli nők a gazdasági életből? A társadalmi szervezetekből? A döntéshozók közül? Miért nincsenek Magyarországon Merkel típusú és életkorú női politikusok? Az USA egyik esélyes elnöke is egy bőven középkorú, idősödő asszony. Nálunk esély sincs erre. Mi ennek az üzenete?”

Különös módon vele éppen egy férfi, a volt férje érttette meg, hogy a házasságban ő elsősorban egy másik ember, nem pedig egy feleség. „Amikor elváltam, a Nóráéhoz hasonló helyzetben és körülmények között, a szomorúságom mellett mindezért nagyon hálás voltam a férjemnek. Paradox módon éppen ő tanította meg nekem, hogy az életkor nem feltétlenül az élet egyre meredekebb és síkosabb lejtője, hanem lehet akár a felemelkedés útja is. Elhittem neki, és már tudom, hogy jól tettem."

Sándor Anikó Házasságsirató című könyve a Jaffa Kiadó gondozásában jelent meg.