Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Első tengerentúli utam során ki nem hagytam volna programomból a MoMA kínálatát, különösen miután megtudtam: nemrég nyílt retrospektív kiállítása Cindy Shermannek, akinek életműve a XX. századi (posztmodern) fotográfiatörténet és az egyetemes nőnézőpontú művészet mércéje szerint is mérföldkőnek tekinthető. Előbbi esetében a Diane Arbus, Sherrie Levine, Francesca Woodman által alkotott laza sorba illeszthető, míg női nézőpontja okán olyan szupersztárokkal szokás együtt emlegetni, mint Louise Bourgeois, Judy Chicago, Barbara Kruger vagy Marina Abramovic. A Műértő cikke.
Cindy Sherman neve minőséget és egyediséget garantál, amit az 1970-es évektől napjainkig egyenletes színvonalon létrehozott, kvalitásos művek hada bizonyít. Munkamódszeréhez hozzátartozik, hogy szigorúan egyedül – segédek, modellek nélkül – dolgozik műtermében; részben azért, hogy senkivel se kelljen megosztania félkész munkáit, részben viszont azért, hogy semmiképp se váljon komolytalanná, más számára nevetségessé a jelmezben, sminkben való pózolása. (Bár a kiállítás katalógusában olvasható interjúban azt meséli, hogy fiatalon, az Artists Space munkatársaként, a mindennapokat színesítendő néha jelmezben ment dolgozni is.) Egy mindig szerepet játszó – posztmodern szóhasználattal: identitáskonstrukciókkal kísérletező – és önmagát ilyeténképpen láttató művész kész alkotásait szemlélve persze az ember szinte mindig úgy érzi, neki is a megfelelő szerepbe kell bújnia ahhoz, hogy érteni, átérezni tudja a látott alkotásokat: néző legyen, bíráló, vagy bűntárs.
A jelen kiállításon több mint 170 fotó függ a színesre festett falakon, témánként külön-külön termekbe osztva, bemutatva a legfontosabb, ám korántsem az összes sorozatot és valaha eljátszott karaktertípust. A kronológiai narratíva az 1977–1980 között készült és mindmáig a legismertebb Untitled Film Stills című, kisméretű, fekete-fehér sorozattal kezdődik.
A természeti, városi környezetben elhelyezett női alakok soha le nem forgatott (hollywoodi) filmek emlékét idézik – különösen azon művelt felső középosztálybeli New York-iak számára, akiknek ízlése Antonioni és Hitchcock alkotásain formálódott. Következő nagyobb, már színes sorozata a férfimagazinok posztermellékletének fektetett formátumával (centerfold) kísérletezik, amelynek teljes felületét ezúttal nem a férfitekintet által tárgyiasított meztelen női testek töltik ki, hanem ruhába öltözött letargikus női karakterek, akiket mintha valami zavarba ejtően intim tevékenység folytatása közben lesett volna meg a melankóliára fogékony szemlélő, Slyvia Plath Az üvegburájának két fejezete közül felpillantva.
Miután e képeivel megjárta a Velencei Biennálét, a Documentát és biztos helyet kapott a legnagyobb nemzetközi magángyűjteményekben, Cindy Sherman úgy döntött, ideje valami igazán rondát létrehozni. Kristeva abjekcióelméletének támogatásával a háta mögött ugyanis, kvázi lázadni kívánva a könnyen jött siker és az iránta táplált, gyakorta elvakult rajongás ellen, képzeletbeli véres balesetek, halálesetek helyszíneit „rekonstruálta” süteményekből, csokoládéból, textilekből és emberi testprotézisekből.
Ezzel párhuzamosan – mintegy a teljes dekonstrukció felé haladva – egyre inkább kivonta a képből saját testét. Ugyanezen időszak alkotásai a legkevésbé sem kívánatos összképet mutató, úgynevezett szexképek is, amelyeknek hibrid karaktereihez szintén orvosi protéziseket használt. Az abjekció olyannyira jól sikerült, hogy a kiállításon bemutatott alkotások közül szinte egyetlenegy sem származik magángyűjteményből, a látogatók pedig pontosan azt a viselkedést produkálják, amit Sherman elvárt tőlük: a padlót nézve, lapos oldalpillantások kíséretében igyekeznek a lehető leggyorsabban elhagyni a kínos hangvételű képek termét.
Saját testét persze nem sokáig tudta „mellőzni” fotóiról, az 1980-as évek végén olyan, újfent hatalmas sikereket hozó alkotásokkal kezdett (művészet)történeti sorozatba, amelyekkel többek között Raffaello, Fragonard, Caravaggio és Ingres utóérzetét kelti úgy, hogy a konkrét referenciamű csupán a legritkább esetben meghatározható. Sherman zsenialitása abban rejlik, hogy valóban folyton képes megújulni. Officer Killer címmel 1997-ben filmet készít; megtanulja a bohócsmink-készítés csínját-bínját, hogy megragadhasson egy igen rejtélyes és sokszínű karaktertípust; analóg technikáról digitálisra vált; ruhakölcsönző helyett az Üdvhadseregtől, online és az itthoni százforintos boltoknak megfelelő thrift shopban szerzi be képeinek kellékeit; valamint bátran kihasználja saját öregedését. Idősödő, előkelő hölgyek titkait leleplezendő 2008-tól készíti monumentális társadalmi portréit, míg legújabb murális munkáiban már Photoshopot is használ saját testének további transzformálásához.
Cindy Sherman nemcsak egy fotóműterem mindenese: fotós, modell, stylist, sminkes és fodrász, hanem mindenre elszánt összművész is, hiszen képzeletben történeteket ír a maga számára, karakterrel, forgatókönyvvel, míg arcát, testét festőként és szobrászként formázva, kaméleonként újra meg újra átalakul. És, ki tudja, talán néha ellátogat a kiállításaira is, ott sétál közöttünk, szerepeket játszó múzeumlátogatók között: ő a teremőr, az öreg néni, a német turista és az okoskodó műértő… (Megtekinthető június 11-ig.)
Dudás Barbara
