A kutatások szerint a roma gyerekekre ma Magyarországon gyakran jellemző, hogy hatodikos korukban feladják az álmaikat, utána a munka világában legfeljebb a fizikai szolgáltató szektorban tudják elképzelni magukat. Az önök programja mindezt hogyan igyekszik ellensúlyozni?

Benkő Fruzsina: A gyerekek, akikkel az önkénteseink foglalkoznak, az óvodában és az iskolában nagyrészt nem kapják meg azt a tudást, ami lehetővé tenné számukra, hogy később teljes értékű felnőtt életet élhessenek. Például többnyire úgy mennek iskolába, hogy az óvodában nem tanulják meg a színeket, az irányokat és az évszakokat, ahogy tízig sem tudnak elszámolni. Majd az iskolában, ahogy egyre magasabb évfolyamba lépnek, a gyerekek egy részének úgy lesz egyre drámaibb a lemaradása. Hogy meddig jutnak a tanulmányaikban, arra csak részben tudunk hatni, mi inkább abban segítünk nekik, hogy ne teljesen elszigetelve nőjenek fel. Miután a program által vadidegen, zömmel középosztálybeli, többségi társadalomhoz tartozó emberekkel találkoznak, képesek lesznek bízni bennük, ami hatalmas előny lesz számukra a későbbiekben, amikor bekerülnek egy munkahelyre.

Mi okozza a látványos lemaradásokat? Utolérte a pedagógushiány a régiót?

B.F.: Ez sajnos nem csak Borsodban jellemző, az InDaHouse-hoz hasonló programra az ország több száz más pontján is szükség lenne. Szerencsére léteznek hasonló kezdeményezések, ám jóval több kellene. Egy-egy környékbeli iskolában gyakran olyannyira áldatlan állapotok uralkodnak, hogy a tanár például egyszerre három osztálynak tart órát, vagy pedagógusok hiányában a közmunkások vigyáznak a gyerekekre. Arról nem is beszélve, hogy az iskolának jóval több funkcióval kellene rendelkeznie, mint a tananyag átadása. A gyerekek, akikkel mi foglalkozunk, nincsenek ennyire rossz helyzetben. A tanáraik ugyan nagyon el vannak fáradva, nehéz dolguk van, miután többnyire vegyes képességű gyerekekből álló osztályokban kell tanítaniuk.

Mi az, amiben a szociális készségek fejlesztésén túl változást tudnak elérni?

B.F.: Az évek során kialakult adományozási gyakorlatunknak köszönhetően a gyerekek kapnak tanszereket és ruhákat, hogy ne ezen múljon a tanulmányaik sikere. Pont most vezettünk be egy jutalmazási rendszert, amitől azt várjuk, hogy a gyerekek általa képesek lesznek kontrollt szerezni a saját sorsuk felett. Például sokat gyakoroljuk velük a stresszkezelést, vagy azt, hogy egy konfliktushelyzetet hogyan lehet megoldani, illetve beszélgetünk velük arról, hogy a befektetett munkából hogyan lesz eredmény. Általában azt is elmagyarázzuk, hogy egy tantárgyból hogyan lehet javítani, ehhez például megtanulunk átlagot számolni. A kora gyerekkori programunk során pedig a gyerekek születésétől kezdve járjuk a családokat, és fejlesztjük az alapkészségeket. Próbáljuk megelőzni, hogy az iskola ennyire tragikus legyen.

Ezen belül mi a „Skype-kuckó” nevű programjuk küldetése? Online, a távolból is zajlik a korrepetálás?

B.F.: Hétvégente az önkénteseink egy része Borsodba utazik, majd hazamegy, ám ahogy nőtt a programban résztvevő gyerekek száma, úgy lett szükségünk olyan kollégákra, akik online is tudnak segíteni. Az utóbbi években ideiglenes helyszíneken, például az egyik helyi, falusi iskola tantermében működünk. Mivel ugyanott zajlottak a skype-os órák, ahol a többiek tanultak, így a két csoport meglehetősen zavarta egymást. Akkor fogalmazódott meg bennünk, hogy szükségünk lesz egy saját helyre, azon belül is egy olyan szobára, amit kimondottan ezeknek a skype-os foglalkozásoknak szentelünk. A tavalyi adománygyűjtésünk révén, magánszemélyek adományaiból és cégek támogatásaiból nemrég kezdtük el építeni a programnak otthont adó házat.

Egész pontosan mi történik az említett skype-os foglalkozások során?

B.F.: Először felmérjük, hogy a gyerek miben van lemaradva, elsősorban miben kell fejleszteni. Ezek után a foglalkozásvezetője készít neki egy foglalkozástervet, és ahhoz feladatlapokat. A Skype annyiban más, hogy főként a verbális képességeket és a digitális kompetenciákat tudja fejleszteni. A gyerekeknek szó szerint ablak a világra, amikor például a Kínából bejelentkező önkéntesünkkel beszélgetnek.

Önök mennyiben vonják be a gyerekek családját a programba? Foglalkoznak a szülőkkel is?

B.F.: Valódi, nagy eredményeket leginkább azoknál tudunk elérni, akikkel óvodás vagy még kisebb koruktól foglalkozunk. Ha valaki komoly részképességhiányokkal kerül első osztályba, soha többé nem lesz képes behozni a lemaradásait. A korai fejlesztés a szülők részvételével történik, családról-családra járunk a fejlesztő játékokkal. Indirekt módon próbáljuk megváltoztatni a tanuláshoz és a játékhoz való attitűdöt a szülők részéről. Nem azt mondjuk, hogy ezt nem így kellene csinálni, rossz anya vagy, hanem jókedvűen, a gyerekre figyelve, szeretettel, bíztatva, a pozitív pedagógia eszközeit alkalmazva igyekszünk jó példát mutatni.

Mennyire nyitottak a családok minderre?

B.F.: Míg egyes családok nyitottak, addig mások kevésbé, ám alapvetően a fő szempont az, hogy tudjunk a gyerekkel foglalkozni, haladni. Lehet, hogy a munkával, amit most végzünk, annyit érünk el, hogy azok, akik most kamaszok, nem fognak továbbtanulni, de a gyerekeik már igen. Volt rá példa, hogy beszélgettünk a szülőkkel, mire kiderült, hogy azért nem tudnak segíteni a gyerekeknek a tanulásban, és a házifeladat-írásban, mert nem értik a feladatot.

Melyek a jövőre vonatkozó terveik? Szeretnék esetleg bővíteni a programot?

B.F.: Természetesen szeretném, ha ötven év múlva minden egyes magyar szegregátumban működne egy-egy InDaHouse csoport. Viszont a közelebbi és a reálisabb terveket említve, jelenleg a saját házunk építésén dolgozunk, a falak már állnak, és tető is van felette. Jövő nyárra az a terv, hogy létrehozunk egy közösségi teret, ahol nem csak a helyi fiatalok tudnának egymással találkozni, beszélgetni, programokon részt venni. Most semmiféle, még hasonló intézmény sem működik a környéken. Ezen túl szeretnénk a programot további településekkel bővíteni, és legalább 200 további gyereket bevonni, amihez egy újabb önkéntes csapatot kell az alapokról összeszervezni.