Hetekre olajszagú lett a lakás, de megérte: elkészítettük a lusta ember házi chipsét

Vannak legendák, amelyek szépen-lassan rátelepednek valamire, és vannak olyanok, amelyek diszkréten megbújnak a háttérben. Talán azért, mert igazából nincs is szükségünk a létezésükre. A szaloncukornál igenis szeretnénk tudni, hogy került a magyar karácsonyfákra, arra is választ akarunk kapni, miért van ennyire hülye neve a ketchupnak, vagy hogy miért ugyanaz a neve a pirítósnak és a pohárköszöntőnek.

A chips viszont nem ilyen: a végletekig kiszárított sült krumpli mintha mindig is velünk lett volna, az ókori rómaiak meg az egyiptomiak is biztos csak azért nem készítettek ilyet, mert hát nem ismerték az alapanyagát. Pedig a krumpli mára annyira mindennapi hozzávaló, hogy fel sem merül bennünk: pár évszázada még nem létezett Európában, és ahhoz, hogy egyáltalán elterjedjen az itteni étrendben, évszázadok kellettek az őshaza, Amerika felfedezése után – és még inkább éhínség, amely rávezette az óvilági politikusokat, mennyire igénytelen, ugyanakkor magas tápértékű növényről is van szó.

Mielőtt azonban elvesznénk a 18. század végének francia és német történelmében, koncentráljunk arra, hogy a tápláló, számtalan módon elkészíthető gumóból hogyan született meg az inkább csemegének, mintsem kiadós ételnek számító chips. És mindenek előtt idézzük fel a legendát, ami jóval többről szól, mint egy csemegéről.

A Saratoga chips és az angolszász Horváth Ilona

A New York állambeli Saratogában működött a Moon’s Lake House nevű étterem, amely gazdag manhattani polgárok törzshelye volt. A helynek az 1850-es években volt egy George Speck nevű fekete szakácsa, akit az egyik törzsvendég, Cornelius Vanderbilt iparmágnás csak Crum (morzsa) néven emlegetett. 1853-ban egy napon a milliárdos hasábburgonyát kért, de túl vastagnak találta, és bármilyen kicsire szelték a krumplit, csak elégedetlen volt vele. Crum egy idő után megunta a vegzálást, és papírvékonyra vágta a krumplit, csontszárazra sütötte, majd rengeteg sóval szórta meg – Vanderbilt pedig jóízűen elfogyasztotta. A Saratoga chips rögtön népszerű lett, olyannyira, hogy Crum hét évvel később önálló éttermet nyitott, ahol elvitelre is lehetett kérni a papírzacskóba töltött sült krumpliból.

Akkor kezdjük ott, hogy mi igaz a történetből: Vanderbilt élt, sőt Crum is, erről számtalan fotó tanúskodik, a Saratoga chips pedig a mai napig kapható. Az, hogy valóban ő alkotta-e meg a Saratoga chipset, már korántsem biztos, a nővére például saját magának tulajdonította az érdemet. Egy biztos: ez volt az első olyan chips, amelyet chipsként emlegettek – azzal a szóval, amely a brit angolban a zsiradékban sült burgonyára utal.

Az viszont, hogy a chipset a testvérpár bármelyik tagja alkotta volna meg, biztosan nem igaz: az étel receptje ugyanis már születésük előtt olvasható volt szakácskönyvekben. A legkorábbi ilyen William Kitchiner 1817-es bestsellere volt, amelyet túlzás nélkül nevezhetünk a 19. századi angolszász világ Horváth Ilona-szakácskönyvének. Tény, nevet még nem adott neki, egyszerűen „szeletelt vagy reszelt sült krumplinak” hívta a fogást – a chips brit neve, a crisp is jóval később, valamikor a 19. század legvégén bukkant csak fel.

A hordótól a nitrogénig

Ekkortájt – egészen pontosan 1895-ben lépett be a történetbe William Tappendon clevelandi vállalkozó, aki elsőként gyártotta kimondottan boltok számára az előrecsomagolt (Saratoga néven árult) chipset. Nyomában pedig több cég is chipsgyártásba kezdett, az egyiküknek dolgozott Herman Lay, aki a déli államokban utazó ügynökből váltott a gyártásra. Az üzlet pedig annyira bejött, hogy 1938-ban megvásárolt egy atlantai élelmiszergyártót, és mindjárt saját nevére keresztelte el. A Lay’s 1961-ben egyesült a hasonló profilú Fritóval, négy évvel később pedig felvásárolta őket a Pepsi – a Lay’s márkanév azonban maradt és máig a chipsipar meghatározó szereplője.

HVG 360

A chips terjedéséhez azonban ennél több kellett: például az ipari technológia fejlődése a hámozástól a sütésig – így születhetett meg a chips mai formája, a roppanós, de nem annyira kemény, aranysárga snack.

Az ízesítés is viszonylag új dolog: az 1920-as években még kis zacskóba tettek sót az első csomagolt chipsek mellé, és évtizedek teltek el, amíg valakinek eszébe jutott, hogy azt a töménytelen mennyiségű sót egyszerűen rá is lehet szórni már csomagolás előtt. Az első ízesített chips érdeme egy ír chipsgyártóhoz, Joe Spud Murphyhez és a cégénél dolgozó Seamus Burke-höz volt köthető, ők 1954-ben dobták piacra hagymás-sajtos krumplijukat. Innentől aztán nem volt megállás, kitalálhatnánk bármilyen ízvilágot, biztos, hogy valaki már legyártotta chipsben.

Az én utolsó élményem a szomszéd távol-keleti boltban vásárolt japán uborkaízű burgonyachips volt – innen üzenem: ha valaki találkozna vele, semmiképpen ne kóstolja meg!