Csizmadia Ervin: A közvélemény és a politikai máglya

Ha egy kicsit is túl akarunk lépni a pillanat varázsán – azaz nem csak a napi történéseket kommentálgatjuk –, akkor egy nagyon is fontos kérdést kell feltennünk magunknak: miképpen is van jelen a Nyugat, a nyugatosság a mai politikában?

Ahhoz, hogy erre a kérdésre válaszolhassunk – ráadásul, hogy meggyőzzük az olvasót e kérdés fontosságáról –, a rendszerváltás idejéig kell visszanyúlnunk. Ennek a cikknek az lesz a fő tézise, hogy

sem a rendszerváltás idején, sem az az óta eltelt időben nem volt tisztázva, mit is jelent az a szó: Nyugat. A Nyugat egy absztrakció volt, vagy ha nem az, akkor egy meglehetősen sablonosan használt fogalom.

Gondoljunk arra, hogy az átmenet idején például egy német típusú nyugatosság volt az uralkodó. Ez azt jelenti, hogy a rendszerváltó elitek a sok szóba jöhető minta közül a német típusú kancellári demokráciát ültették át Magyarországra. Az új demokrácia első évtizede e minta bűvöletében telt, aztán persze a 90-es évek végén ehhez társult az angolszász minta. Politológus emlékezhetnek arra a szakmai vitára, ami egy folyóiratban zajlott akkoriban, és arról szólt, hogy számos európai demokráciában a miniszterelnöki hatalom elelnökösödése figyelhető meg. És kapaszkodjunk meg: az elelnökösödést számos kolléga éppenséggel Tony Blair Nagy-Britanniájában regisztrálta, sőt számosan kimutatták, hogy Orbán Viktor első kormányzása (1998–2002) és Tony Blair hatalmi rendszere között számos átfedés van.

Sajnos azonban a 2000-es évektől nem történt meg a nyugatosság fogalmának újraértelmezése. Időnként elhangzottak például olyan kívánalmak, hogy Magyarországnak – a német és az angolszász mintán túl – a skandináv modellt kellene alkalmaznia, értve ez alatt döntően a svéd politika jóléti vonásainak átültetését. De ahogyan a német és az angolszász modell átültetése sem indított be nagy közéleti mozgásokat, úgy a svéd „nyugatosság” sem mozgatta meg széles rétegek fantáziáját.