„Megunták az emberek a nagyon éles, konstruktív vonalakat” – beszélgetés Bullás József festőművésszel

A kiállítótérben jellegzetes, úgyszólván első pillantásra felismerhető Bullás-képek sorakoznak: precíz struktúrájú négyzetrácsok, elmosott körvonalú gömbök, ragyogó színek, erős optikai hatás és persze repetíció minden mennyiségben. De hol van az a bizonyos hegy?

A kiállítás meghívóján éppen egy olyan képem szerepelt, amelyen a hegy jellegzetes vonalszerkezete látszik, jelezve, hogy az inspirálódás egyértelmű. De azt már meg is vették, lekerült a galéria faláról. Egyébként az a munkám is repetícióra épül, és bár van egyfajta geometriája, van térisége is. A hegy vonala adott perspektívát a műnek, pedig én a perspektivikus térábrázolást kifejezetten kerülöm; kozmikusabb, metafizikus tereket használok. Örök kérdésköröm a szín mellett a tériség, ez a kettő foglalkoztat. Persze a festők mi mással dolgoznának, mint színnel és térrel…?

A tavalyi év a képzőművészetben Molnár Veráról szólt; a művész közel százéves korában bekövetkezett haláláról, és a tiszteletére rendezett nagyszabású kiállítások soráról. De gondolom, nem ezért került a látóteredbe.

Bevallom, én régen nem annyira szerettem a munkáit, nekem túl grafikus volt. Az általam létrehozott homályos és misztikus tér és Molnár Vera egészen konkrét, éles vonalai vagy foltjai nem nagyon találkoztak. Ugyanakkor Molnár Vera is rengeteg négyzetet festett és rajzolt, és nagyon sok korai komputergrafikája van. Korábban nem néztem meg alaposabban a rajzait, nem hatottak rám, nem volt benne még a tudatalattimban sem, de aztán mégis valahogy bekerült a látóterembe. Gondoltam, hogy az általam létrehozott térben alkalmazni lehetne a Molnár Vera-féle vonalasságot. Eszembe jutott egy szimpla geometria, az, hogy a hegy vonulatának rajzát megsokszorozva a csúcs mindig ugrik egyet jobbra a négyzetrácsban. És ez tisztán kiadta, hogy hát így néz ki a Molnár Vera illetve Paul Cézanne-féle Sainte-Victoire nevű hegy. A kiállítás anyagának körülbelül kétharmadában vannak hasonló módon működő vonalak. A Deák Erika Galériában a mostanit megelőző kiállításom munkái között már volt egy-két kép, ami részben ilyen volt, tehát már elindult ez a folyamat.

Ezúttal sok, relatív  kis méretű festményt állítottál ki. A galéria hosszanti falán 50×-esek, a rövid falon három sorban 60×-asok vannak, bár mutatóban néhány nagyobb méretű munka is látható.

Azt akartam, hogy sokféle gondolat kerüljön ki a falakra. Vannak köztük olyan képek, amelyeknek a kompozíciós vázlata 10-15-20 évvel ezelőtt született.  Nyáron lapozgattam a vázlatfüzetemet, amiben ott van minden, ami a fejemben motoszkált, de soha nem csináltam meg. Olyan mint egy bakancslista, ami teljesítésre vár. Kíváncsi voltam, hogy ha ezeket a vázlatokat megfestve mintegy egyben kiöntöm, hogyan viszonyulnak egymáshoz. Kiad-e ez egy összhangzattant, vagy nem? A sok kis kép végül összeadódik-e egyetlen képpé, azzá, ami kavarog a fejemben? Nem akartam letenni a voksomat egyetlen dolog mellett.

241120 (2024), olaj, vászon, 60× cm

Bullás József

Ezért az a kiállítás címe, hogy Nonserial? Azaz ‘nem-sorozat’?

Igen! Sok olyan sorozatom volt, amelyekben nem szerepeltek vonalak, semmi beledolgozás, hanem repetitív, majdnem ornamentikus felületek voltak. A repetíció mindenképpen szeriális gondolkodást irányoz elő. Most meg akartam törni ezt.

Ezek szerint a most kiállított képeid mindegyikéből kiindulva készíthetnél egy-egy újabb sorozatot, továbbgondolva azt a festői problémát, ami az adott képben felmerül számodra. Az egyes képek akár mintapéldánynak tekinthetők.

Nagyon jól mondod, igen.

A geometriai formák határainak elmosását, a puhított széleket, tehát ezt a speciális hatást alkalmazzák/alkalmazták olyan pályatársaid, akikre figyelsz?

Nos, a konkrét vagy geometrikus művészetben elég keveseknek jut eszébe az, amit angolul blur-nek mondanak – amely kifejezést én egyébként kifejezetten utálok is, mert ez nem blur, hanem tulajdonképpen egy fókusztalanság. Általában határozott élekkel dolgoznak a kollégák. Valakit azért említenék, a lengyel Wojciech Fangort, aki sajnos már meghalt, és a magyar köztudatban sincs benne, de ő csinált ilyen köröket, amelyeket ecsettel homályosan elkent, és gyönyörű színkontrasztokat állított össze. 1965-ben New Yorkban, a MoMA-ban volt egy kiállítás, The Responsive Eye címmel; mindenki ott volt: Vasarely, Bridget Riley és a többiek, akik ezen a módon dolgoztak, és oda meghívták Wojciech Fangort is. Ezt az irányzatot akkor nevezték el op-artnak, mégpedig Donald Judd, a híres minimalista nyomán, de én sokkal jobban szeretem, ha azt mondjuk rá, hogy kinetikus művészet. Maga a festmény persze statikus: van a hordozó, rajta a pigmentek, és ez megáll abban a pillanatban, amikor a művész abbahagyja a festést.

Tehát nem maga a kép, nem maga a műtárgy mozog, hanem a szem és az érzékelés mozgatja meg az egészet.

Én végül is nem tekintem magamat op-art művésznek, bár használok optikai effekteket.

Olvastam, hogy a képeid digitális reprodukciói sokszor nem adják vissza azt a hatást, amelyet élőben keltenek. Valószínűleg a pigmentek így működnek.

Nem azok működnek így, hanem a szemünk. Nagyon fontos az, hogy valóban megragadjam az emberek figyelmét, és egy olyan vizuális menetet indítsak el a fejekben, ami levet mindenfajta verbalitást. Azért sem adok címeket a képeimnek, hogy ne befolyásoljam vele a nézőt. Az a nagy gond egyébként, hogy rengeteg dolog rombolja ezt a hatást, mármint az élvezetet vagy a tiszta látást. Az emberek egyfelől elég rossz művészetismereti háttérrel közelítenek – ráadásul most már művészettörténet-oktatás sincs a középiskolákban –, másfelől különféle előítéletekkel, percepciókkal mennek a kép felé. Pedig nem így kellene. El kellene mindent dobni, és csak pőrén, tisztán nézni ezeket a képeket, hagyni, hogy az egész átlebegjen rajtad. És akkor eszedbe juthat valami személyes is.

Amellett, hogy gondolatmeneteket indítasz el, határozottan élvezetes az általad használt színeket – pinkeket, pirosakat, zöldeket, kékeket – nézni. Ezek az erős és egymással harmonizáló színek öröm- és élvezeti forrást jelentenek…

Én mindig színes voltam. Emlékszem, olyan húsz-huszonöt évvel ezelőtt az élénkebb, élesebb színeimet mindenki túl rikítónak találta.

Kiállítási enteriőr

Tóth Dávid

És honnan ered a mértani idomok széleinek elmosása iránti vonzalmad?

Kamaszkoromban festettem egy képet egy barátomról egy olyan alapra, amin már volt egy másik kép, és csúszkált rajta a festék, nem tudtam normálisan kezelni, ezért egy puha ecsettel készült puha, elmosódott portré lett az eredmény. Technikai malőr volt, ami később mégis nagyon tetszett nekem. Az a kép sokáig etalonként lebegett előttem. Aztán persze az élet rengeteg kanyart csinált, de úgy látszik, hogy van, ami az emberbe bele van építve gyárilag. Tehát egyszerűen valami miatt ez izgat. Az elmosás most megint elkezdett divatba jönni. Ez egyébként a graffitiből jön, rengetegen kezdtek el fújni; fújnak spray-vel, szórópisztollyal, retuspisztollyal is – ez utóbbinak airbrush a konkrét neve –, mert pontosan ilyen elmosódott, puha felületeket akarnak létrehozni. Most ez egy igény, én is észreveszem az Instát pörgetve, hogy rengeteg kolléga elmozdult figurális vagy absztrakt úton ebbe az irányba. De ez is jön-megy, majd aztán jön helyette más. Valószínű, hogy az erős konstruktív vonulat, ami sokáig tartotta magát, kezd lecsengeni. Megunták az emberek a nagyon éles, konstruktív vonalakat.

Tudni rólad, hogy művelt és tájékozott festő vagy, vagyis a saját szakmádra vonatkozó elméleti tudásod meglehetősen nagy.

Szerintem ez a minimum. Hogyha valaki nem tájékozódik abban az irányban, amerre szeretne haladni, attól kifejezetten felmegy az agyvizem. Ha például az egyetemen (B. J.  a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karának Festészeti Tanszékén festő mestertanár – a szerk.) a hallgatók nem tájékozódtak azokon a területeken, ahol éppen próbálkoznak, akkor szoktam morogni. Én rögtön mondom nekik a múltbéli vagy kortárs párhuzamokat és felvetéseket, ugyanis magam is szaladtam már bele olyanba – igaz, ez úgy 30 éve volt –, hogy elkezdtem egy utat, de szólt egy kolléga, hogy van egy francia festő, aki kicsit hasonló úton halad, és akkor el kellett gondolkodnom, hogy most mi legyen. Azóta egyébként az illető nemzetközi nagy sztár lett, tehát jó, hogy kicsit módosítottam azon az irányon, mert kelet-európaiként, hiába kezdtem talán hamarabb el azt a dolgot, nem tudtam volna csörtézni vele.

Hogyan készülnek a képeid?

A munkafolyamatom általában több részből áll. Az alap egy puha festékréteg. Olajfestékkel készül, amit aztán elpuhítok egy gumihengerrel, az adja ezt a homályos, fókusztalan effektet vagy teret. Erre, mint alapra nem tudok egyből tovább festeni, ilyenkor le kell a vásznat szedni, és feltenni az úgynevezett szárítóba. Mint Nápolyban a bugyik a köteleken, úgy lógnak sorban a vásznak a szárítóban; van úgy, hogy 20-30 kép szárad egyszerre. Amikor megszáradtak, fölfeszítem vakrámára, és ezután megy rá a kompozíciós elem. Ugye jelen esetben ez a perspektivikus tér vagy rendszer.
Az ember önmagától tanul, az önmaga által megfestett munkákat figyelve észrevesz dolgokat. Rengeteg optikai effektet magam kísérleteztem ki, találtam meg. Nagyon ritka, amikor konkrét, bevett optikai effekteket használok.

241012 (2024), olaj, vászon, 50× cm

Bullás József

Mi az eszközkészleted? Ecset, henger, szórópisztoly, lyuggatott fémlemezek, ipari festőeszközök – mi még?

Egy ideje használom azt is, amit a graffitisek: a festékszórót, spray-t, vagy ahogy ők mondják, a kannát. Egy volt tanítványom graffitis, és ő javasolta, hogy milyen márkát vegyek, melyik a legjobb. Tonnaszámra vásárolom. Manapság a festőknél ez már bevett eszköz, de mondjuk 20 évvel ezelőtt még nem annyira volt az.

Ha valaki jól ismeri a művészetedet, fel fogja fedezni rajta a „kanna” nyomát, például a most kiállított képeiden?

Ha valakinek jó az orra, és odahajol közvetlenül a csíkokhoz vagy vonalakhoz, és megszagolja, akkor rájöhet. Mert az a márka, amit használok, kifejezetten szagosított, vanília illatú…

Nem tartasz attól, hogy ha – mint ebben a mostani beszélgetésben, de néhány korábbiban is – pontosan elmondod, hogy hogyan dolgozol, azzal kiadod a szakmai titkaidat?

Volt már arra példa, hogy valaki – hogy is mondjam – lenyúlt bizonyos technikai elemeket, de hát mégiscsak az embernek a szeme az, ami számít. A festő szeme fogja átlelkesíteni az anyagot műalkotássá. Szóval az én szemem fogja azt az anyagot átgyógyítani Bullás-képpé.

A kiállítás január 31-ig megtekinthető a Deák Erika Galériában

Nyitóképünk kiállítási enteriőr. Fotó: Tóth Dávid

_

A hvg360 tartalma, így a fenti cikk is, olyan érték, ami nem jöhetett volna létre a te előfizetésed nélkül. Ha tetszett az írásunk, akkor oszd meg a minőségi újságírás élményét szeretteiddel is, és ajándékozz hvg360-előfizetést!