Béke morzsáira: rekviem a győri háztartási kekszért

Szűnni nem akaró kánikula, dagonyává érő politikai csatatér, na és persze Brüsszel – épp elég bajunk volt 2024-ben, de aztán beütött az atom: kiderült, hogy megszűnt a Győri háztartási keksz.

Aggodalomra persze semmi ok: a Detki továbbra is gyártja a háztartási kekszet, és több kereskedelmi láncnál is elérhető saját márkás változatban. Mi több, a cikk végén mi is megmutatjuk, hogyan lehet elkészíteni otthon. De mégis: most mindannyiunkból kihalt egy darab a bennünk élő Kádár-rendszerből.

Az elpusztíthatatlan

A történet persze nem a tervgazdasággal kezdődött. Hanem sokkal-sokkal korábban, amikor rájöttek arra, hogy a megsült keletlen kenyér duplán sütve remekül eltartható. Így született meg a kétszersült, a hosszú, akár több hónapig tartó hajóutak tökéletes tartozéka, amelyet lényegesen könnyebb volt szállítani, mint egy élelemnek szánt élő állatot, de akár egy magasabb nedvességtartalmú kenyeret is, viszont volt egy jó tulajdonsága: gyakorlatilag elpusztíthatatlan. A brit királyi tengerészeti múzeum gyűjteményében megtalálható egy 1784-ben készült darab, de néhány éve a trafalgari csatára készülő brit tengerészeknek készített kekszet is árverésre bocsátottak. (És akadt valaki, aki 3850 dollárt adott a jó régen lejárt darabért.)

Ezek a sütemények ráadásul az út során megpuhultak, így nemhogy veszítettek volna élvezeti értékéből, de épphogy ehetőbbé váltak – a biztonság kedvéért volt, hogy nem kétszer, hanem négyszer sütötték meg, legyen honnan visszapuhulni.

Élvezeti értékről persze nemigen lehetett beszélni, a kétszersült egyértelműen egyszerű, magas rosttartalmú tápláléknak számított, amelyhez a liszten túl nagyjából csak annyi folyadékot adtak, hogy tésztát lehessen gyúrni belőle.

Ezzel párhuzamosan azért megszülettek az ízletes változatai is a száraz süteményeknek. Elsőként a fűszeresség dominált: az első „fűszeres kenyerek” – amelyeket mi inkább mézeskalácsnak hívunk, bár ennél sokkal tágabb kategóriáról van szó – a Közel-Keletről érkeztek Európába, együtt a hozzájuk szükséges fűszerekkel. Igaz, az ízesítéshez ekkor még többnyire valóban mézet használtak, vagy éppen szárított gyümölcsöket, a középkorban aztán a cukor terjedésével – és az egyre finomabb liszteknek köszönhetően – élvezeti cikként is egyre gyakoribbá váltak a száraz sütemények.

A 19. században, az ipari forradalom aztán ennek az édességnek a szerepét is átalakította. Felértékelődött az egészséget javító szerepe: korabeli hirdetések alapján tulajdonképpen mindenféle kór gyógyítására alkalmasnak találták, mindenesetre ekkor készítették el először a digestive kekszet, amely, mint neve is mutatja – a szintén akkortájt kifejlesztett gabonapelyhekhez, granolához hasonlóan – az emésztést hivatott elősegíteni. És, ami ennél is fontosabb: ekkor vált a tömegek számára elérhető, olcsó élvezeti cikké.

Ahogy a digestive, úgy a kekszgyár is brit találmány volt, az elsőt Joseph Huntley létesítette 1822-ben Readingben, ő később George Palmer vállalkozóval társulva alapította meg a Huntley & Palmers céget, amely sokáig a legismertebb képviselője volt a műfajnak. Aztán hírnevét elhomályosította egy Skóciában alapított cég, a McVitie & Price, amely (igaz, az alapítás után 95 évvel, 1925-ben) piacra dobta a csokoládés digestive-et, amely mára a legnépszerűbb brit keksszé vált. A társaság egy másik skót családi vállalkozással, a MacFarlane Langgal 1948-ban alapította meg a United Biscuits (UB) céget. Ez a következő évtizedekben a világ élelmiszeriparának fontos szereplőjévé nőtte ki magát, és a rendszerváltás után fontos szerepet töltött be a magyar keksziparban is – de előbb térjünk vissza nálunk is inkább a kezdetekhez.

Malomból kekszgyár

Ez Magyarország esetében 1890-et és Győrt jelentette: a tempósan iparosodó városban ebben az évben alakult meg a Magyar-Angol Biscuitgyár Rt. Back Hermann malommágnással, aki egyik győrszigeti malmát alakítottá át, és húsz kétszersültgyártó géppel és 75 munkással futott neki Magyarországon először a száraz sütemények gyártásának. Ezeket leginkább kétszersültnek hívták vagy ritkábban, angolosan cakesnek. A kéksz/keksz írásmód ekkor még nem jelent meg, csak a francia biscuit (a latin kétszersült szó olasz alakjából képződött a piskóta szavunk), egy 1888-as meghatározás szerint „ez alatt minden édes vagy nem édes tészta-sütemény értendő, mely kétszeres sütés, helyesebben egy kiszárítás és egy sütés útján készül. Legjobb belőle az, amit a cukrászok árulnak és legrosszabb az, amit a katonák a háborúban, vagy tengerészek a hajón kapnak.”

A győri cég is mindkettővel próbálkozott, mégsem bizonyult hosszú életűnek, vesztét pedig nem is az okozta, hogy 1891-ben leégett az üzem, sokkal inkább a magas alapanyagárakra, főleg a cukor drágaságára vezették vissza azt, hogy termékük népszerűsége ellenére bedobták a törölközőt.

Tej és háztartási keksz 1965-ben

Fortepan / MHSZ

A város azonban nem maradt sütőipar nélkül: 1900-ban az Ausztriában több édességkészítőt működtető Koestlin Lajos bővítette az itteni üzemmel gyártókapacitását. Koestlinék ötven szakemberrel meg hat vagyonnyi géppel érkeztek Győrbe, és néhány év alatt felvirágoztatták a süteménybizniszt.

1910-ben már 750-en dolgoztak itt, két évvel később pedig megszületett a saját fejlesztésű Albert keksz, amely az első Magyarországon bejegyzett édességmárka lett. Az Albert leginkább a McVities 1891 óta gyártott rich tea biscuitjére hajazott, hasonló hozzá a Dél-Európában ma is népszerű Marie/Maria keksz is. A cég azonban nem is az Albertre volt a legbüszkébb, hanem az általa fejlesztett csomagolásra, amely lehetővé tette, hogy a kekszek megőrizzék frissességüket.

A Koestlin-keksz monarchia-szerte népszerűvé vált, és bár a világháború utáni válság, Trianon és az 1929-es világválság is tépázta a céget, a márka fogalom maradt – a korabeli sajtó szerint világszerte, de ezt azért érdemes fenntartásokkal kezelni. A népszerűségre a legkézenfekvőbb magyarázat az, hogy a válságok idején nem csak a cégnek akadtak anyagi gondjai, de az embereknek is, a keksz és a kétszersült pedig olcsón elérhető ínyencségnek számított.

Pláne, hogy az ágazat pár hazai szereplője gyilkos árversenybe kezdett: a Honi Ipar 1931-ben arról írt, hogy az egymás alá licitáló gyártók két év alatt 30-40 százalékkal nyomták le a termék átlagárát. A túlélést az garantálta, hogy ilyen alacsony áron egyszerűen nem tudtak olyat gyártani, ami ne kelt volna el, így ugyan a Koestlin számított az egyetlen magyar exportképes gyártónak, egyszerűen nem maradt áruja kivitelre. A győri gyárból tucatnyi keksz, ostya és kétszersült került ki a II. világháború előtt, ezen belül is olcsónak számított a konzum – vagy egyszerűen Koestlin – keksz.

És akkor megszületik a háztartási keksz