Sonny Boy, Al Pacino élete – 2. rész: "Lehettem volna Han Solo a Csillagok háborújában"
8 perc
2024.11.21. 17:30
2024.11.21. 18:20
A Sonny Boy egy olyan ember memoárja, aki nem tart már semmitől, és nem akar többé a közönség előtt titkolózni. Al Pacino mozgalmas, megpróbáltatásokkal teli, művészileg kiteljesedett életében mindig is a céltudatosság és a szeretet volt az iránytű. Az egyes szám első személyben megírt életrajzban a színész egy különleges utazáson társául fogadja az olvasót. Őszintén feltárja előtte karrierje meghatározó pillanatait, nehéz döntései okát, és a legszemélyesebb érzéseit, gondolatait – annak történetét, hogyan lett a kis bronxi Sonnyból – ahogy a barátai becézték – Hollywood ünnepelt, Oscar-díjas színészfejedelme. Az életrajzból, melyet a HVG Könyvek jelentet meg, néhány részt közreadunk az elkövetkezőkben.
A hírnév, ahogy barátom, a költő Heathcote Williams megfogalmazta, az elismerés iránti ösztönös vágy torzképe. Mulandó és természetellenes. Színészként mindig is próbáltam ráirányítani a fényt az emberekre, akiket megfigyeltem, és a figurákra, akiket megformáltam. Ehelyett úgy tűnt, mintha minden fény rám világítana, hogy teljesen elvakítson. Tudom, hogy manapság más időket élünk, és a hírnév is másféle színezetet kapott, de ötven évvel ezelőtt még rendesen a földhöz vágott. Kevés unalmasabb dolog van annál, mint amikor egy sztár a hírnév miatt siránkozik, ezért nem is megyek bele bővebben, bár szívesen tenném.
A keresztapa előtt csupán egyszer találkoztam a fényképemmel az újságban. Még A’ indián a Bronxba vágy idején történt. Montaukban voltam Marty Bregmannal és néhány New York-i hivatali méltósággal. Másnap belenéztem a The New York Timesba, és megpillantottam egy fotót hármunkról – Martyról, egy ősz hajú kormánytisztviselőről és rólam. Egy olyan usankaféleség volt a fejemen, és bottal jártam, mivel előtte sérült meg a térdem. Nem igazán értettem, mit látok. Én lennék az a fickó? Vadidegennek tűnt. Ismeretlen érzés fogott el, és megrémültem tőle. Legszívesebben kiálltam volna az utca közepére azt kiabálva:
– Hé, emberek, ez nem én vagyok! Itt egy fotó, tessék, tizenegy éves koromban készült. Ez vagyok én! – Ez még akkor történt, amikor hajléktalanból házfelügyelő lettem: épp csak lemostam magamról az utca bűzét.
A hírnév ma már egészen mást jelent. Mindenki vágyik rá, hajszolják. Azt hiszik, olyan, mintha megütnék a főnyereményt. Pedig nagy árat kell fizetni érte. Mind a mai napig, ha színinövendékekkel beszélgetek, mindig akad egy, aki megkérdezi:
– Hogyan lett ilyen híres?
Csak azt felelem:
– Játszottam A keresztapában, haver.