„Nehéz ma szurkolni egy ÁVH-s nyomozónak”

A krimi műfaját hosszú ideig mostohagyerekként kezelte a magyar irodalmi gondolkodás, bár már a XIX. században is történtek kísérletek a megteremtésére. A gyakorlat azonban nagyon sokáig azt mutatta, hogy még ha olykor egy-egy író amolyan stílusgyakorlat szintjén meg is próbálkozott vele, karriert a XX. század második feléig senki nem mert rá alapozni. Az már csak a mi keleti blokkos rögvalóságunk következménye, hogy ezek a korai krimiíró-karrierek meg olyanra sikerültek, amiket jobb ma már nem bolygatni.

A Kádár-korszak műfaji sztárjai, mint Berkesi András, Mág Bertalan, Mattyasovszky Jenő vagy Fóti Andor

nemcsak írói minőségükben voltak hivatásosok, hanem az állampárti rendőrség, illetve az állambiztonság állományában is. Ennek megfelelően írásaik célja nem pusztán a szórakoztatás volt, hanem a politikai, ideológiai nevelés is.

Minden bizonnyal ez is közrejátszhatott abban, hogy míg a nyugati világban a korábban megvetett, ponyvairodalomként kezelt krimi szépen lassan megbecsült műfajává tudott válni az irodalmi kánonnak, addig ez a távolságtartás a magyarországi viszonyok közepette a rendszerváltást követően is fennmaradt.

Már csak azért is volt ez elkerülhetetlen, mert a szocialista krimiíróknak nemcsak az ideológiai becsípődésével vagy sötét múltjával – mint mondjuk a katpolos Berkesi vagy a kádári állambiztonság berkein belül tevékenykedő Mág esetében – volt gond, hanem a műveik színvonalával is. (A Katpol a Honvédelmi Minisztérium Katonapolitikai Osztályának rövidítése volt, és a Péter Gábor vezette ÁVO rivális szerveként működött.) Tegyük oda bármelyik Berkesi-könyvet egy John Le Carré-történet mellé, és egyből látni fogjuk, hogy nem ugyanazt a nívót képviselik.

Hamisítatlan káeurópai íz

A krimi mellőzöttségén végül a nemzetközi trendek és néhány jó tollú magyar szerző tudott változtatni. Nagyon nehéz vitába szállni azzal a megállapítással, amit annak idején még egy Tar Sándor-regény méltatása közben tett Kálmán C. György irodalomtörténész: „a krimi, ha rendesen meg van írva, ki van találva, vannak szereplői, helyszínei, helyzetei, konfliktusai, nehezen felülmúlható olvasmány”.

Ez jól látható az angolszász és a skandináv krimiirodalom világhódító népszerűségén is, már csak azt a hamisítatlan közép-, illetve káeurópai ízt kellett beletenni, amitől egy művészeti alkotást nemcsak jónak, hanem magunkénak is tudunk érezni. Ezt a munkát végezte el Kondor Vilmos a 2008-ban indított Bűnös Budapest-sorozatával, és az ő munkásságának következményeként mára a magyar kulturális portfólió keresett termékévé vált a jól megírt krimi. Ennek következtében pedig megszűnt az a műfajt évtizedek óta jellemző állapot, hogy az írók csak egy-egy regény erejéig próbálják ki magukat benne (mint ahogyan azt tette például a fentebb is említett Tar Sándor, de beszélhetnénk akár a korábbi kísérletezők közül Heltai Jenőről vagy Szerb Antalról is), majd visszatérnek mást csinálni.

Ekkor született meg a XXI. századi modern magyar krimiirodalom, legalábbis abban az értelemben, hogy a bátortalan, a célegyenesből rendre visszaforduló első fecskék helyett Kondor nyomdokain elindulva megjelentek azok a szerzők, akik nemcsak merték magukat krimiírónak nevezni, hanem a fenti Kálmán C.-meghatározásba illeszkedve rendesen megírt, jól kitalált történetek sorával álltak és állnak elő.

Ennek a szerzői gárdának egy kevésbé ismert tagja Cserhalmi Dániel, akinek ebben a hónapban jelent meg a negyedik regénye Vadászat címmel. Cserhalmi történelmi krimiket ír, ráadásul egy olyan korszakot választott, amitől a magyar közgondolkodás inkább szabadulni szeretne, semmint elmerülni benne. Ám a szerző ÁVH-regénysorozatát a Rákosi-korszaktól való viszolygásunk ellenére is kár volna kihagyni, mivel nemcsak a krimi követelményeinek felel meg tökéletesen, de Cserhalmi a történeti hitelesség kérdését is igen fontosnak tartja, sőt,voltaképpen számára a hitelesség a jó krimi első számú ismérve.

Az ötvenes évek szűrt levegője

„Egy kezdő író megpróbálja megtalálni, hogy mi az, ami érdekli, és mi az, ami eladható” – mondta Cserhalmi a HVG-nek a korszakválasztásáról. A Rákosi-korszak pedig szűz terep volt ebből a szempontból, hiszen Kondor is csak érintőlegesen foglalkozott vele. Cserhalmi szerint van, akiket elborzaszt ez a korszak, másokat viszont elkezdhet érdekelni, hogy miként volt képes kiépülni itt az ötvenes évekre egy olyan rendszer, amelyik az állampolgárai totális megfigyelésére törekedett.