Gulyás Michelle öttusázó olimpiai bajnok: Meg kell élnünk nehézségeket, hogy aztán valami nagyot alkossunk
Göröngyös, kanyargós út vezetett odáig, hogy Gulyás Michelle öttusázó olimpiai bajnok legyen. Egy ideig úgy volt, hogy nem is vehet részt a világ legnagyobb sporteseményén. A válságos időszakban a munkába temetkezett és egyre többet foglalkozott pszichológiával is, meséli interjúnkban, elmondja, mi volt a párizsi verseny fordulópontja, változtatott-e rajta az aranyérem, és hogy vonzza-e a nyomozói lét. HVG-portré.
HVG: Amikor néhány nappal az olimpiai győzelme után arról kérdeztem, mit hozott haza Párizsból, azt mondta, erre még nincs válasza. Most már van?
Gulyás Michelle: Megtanultam, hogy sok mindent nem kell annyira a szívemre vennem, és nem kell elhinnem minden negatív megjegyzést, amit rám tesznek. Igenis, tudok pozitív meglepetést okozni mindenkinek. Azaz, hogy nem leszek értéktelen attól, ha van egy nehezebb időszakom vagy rossz dolgok történnek velem. Épp ellenkezőleg: ezek teszik lehetővé, hogy nagy dolgokat vigyek véghez.
HVG: Egy hónappal az olimpia kezdete előtt derült ki, hogy a szövetség elnöksége az ön indulását támogatja, pedig Martinek János szövetségi kapitány Erdős Ritát javasolta, mert jobb eredményt ért el a világbajnokságon. Mi vezetett idáig?
G. M. : Az év eleje jól sikerült, magyar bajnok lettem és megnyertem a kairói világkupaversenyt, aztán felmértük, melyik számokban kell fejlődnöm, hogy az olimpiára csúcsformában legyek. A futás volt a leggyengébb, és tudtuk, hogy az abba fektetett edzésmunka miatt egy ideig kevésbé leszek eredményes. A budapesti vk-t beáldoztuk ezért, az ankarai vk-döntő előtt pedig nem is pihentem eleget, és túl nagy mentális terhet is tettem magamra, ami leblokkolt, éppen a futásnál. A vb előtt azt hittem, elértem a mélypontot. Bár az edzőim igyekeztek levenni rólam a terhet, megkaptam az extra pihenőt is, a lovaglás rosszul sikerült, kizártak. Amint lejöttem a pályáról, már zokogtam, mert tudtam, hogy valószínűleg elment az olimpia. Aztán szinte még be sem értem a célba, már megjelent egy cikk arról, hogy meg sem érdemlem az olimpiai indulást.
HVG: Hogyan élte meg ezt az időszakot?
G. M. : Nagyon megviselt. Annak ellenére, hogy éveken át stabilan versenyeztem, három gyengébb verseny után le voltam írva. Zúdultak rám a megjegyzések, amíg meg nem született a döntés. Örültem neki, sírtam egy kicsit. És aztán elindult még egy lavina. Rita úgy érezte, ott lett volna a helye Párizsban, mert a válogatási elvek alapján neki kellett volna mennie. Ezt megértem. Azt viszont nem, miért lehet egyetlen verseny alapján dönteni az indulóról, ráadásul úgy, hogy meg sem nézték, a lovas vagy a ló miatt nem sikerült jól az a szám.
HVG: Van feszültség önök között Erdős Ritával?
G. M. : Az elnökség döntése óta nem nagyon beszélgettünk. Kicsit megbántva éreztem magam amiatt, ahogy kezelte a helyzetet, amiket mondott rólam. Én nem így csináltam volna.
HVG: Az efféle válságos időszakokban mibe lehet kapaszkodni?
G. M. : Akkor úgy éreztem, semmibe.
Próbáltam a munkába temetkezni, és furcsa módon az edzésekre nem volt hatással, hogy ennyire magam alatt voltam. Példaértékűen dolgoztam, az úszást, futást csak azért is megnyomtam. Ez segített.
Egyre többet foglalkoztam pszichológiával is, azzal, hogy milyen legyen az önképem, hogyan érjem el, hogy a külső tényezők ne legyenek rá túl nagy hatással, és hogy észrevegyem, ha negatív gondolatláncba kerültem. Önelemző könyveket olvastam, és elkezdtem naplót is írni, összeszedtem a velem történt pozitív dolgokat, és tippeket adtam magamnak. Az olimpián átolvastam, nagyon hasznos volt.
HVG: Ilyen előzmények után hol volt az a pont Párizsban, amikor azt érezte, hogy felszabadult?
G. M. : Az első fordulópont a lovaglás volt, mert tudtam, hogy túl vagyok a nehezén. Mivel sorsolják a lovakat, sosem lehet tudni, mi történik majd a pályán. Nagyon izgultam, hogy ne ezen menjen el a jó eredmény, főleg miután a vébén negatív élmény ért. A másik pillanat, amikor tényleg nagy kő esett le a szívemről, az volt, amikor célba értem. Az járt a fejemben, hogy bebizonyítottam magamnak: meg tudom csinálni, még akkor is, ha csak kevesen bíznak bennem. Életemben akkor voltam először maradéktalanul elégedett magammal. Kellett idő feldolgozni, hogy nekem ez a siker 23 évesen megadatott. Pedig
hatalmas volt rajtam a nyomás, és én is tettem magamra extra terhet, mert úgy éreztem, ha az elnökség nekem szavazott bizalmat, akkor teljesítenem kell.