Hősök vagy gonosztevők? Könyves Kálmán, akivel csúnyán elbántak a krónikák, de a tisztelői is félreértik

Könyves Kálmán „testalkatára nézve hitvány volt, de ravasz és tanulékony, borzas, szőrös, vaksi, púpos, sánta volt, és selypített”, akinek nem vált hasznára az ártatlan vér kiontása, mert az isteni bosszú korai halál bús italát nyelette le vele, és megbüntette ideigtartó országának romlásával. Mert írva van: Minden munkájában jó szerencsés lészen, nem így a gonoszok” – áll Magyarország kilencedik királyáról a Képes krónikában.

A szövegből süt a rosszallás, és ha a Kálmánra vonatkozó teljes részt elolvassuk, könnyen támadhat az a benyomásunk, hogy szerencsétlen királyt még azért is elítéli a krónika szerzője, amit mások esetében eredményként szokás felmutatni.

De mi az oka annak, hogy Kálmán király középkori emlékezete ennyire negatív? A választ az Árpád-ház korszakában meglehetős gyakorisággal előforduló belső hatalmi harcokban és különösen azok végeredményében kell keresnünk. A jelenség magyarázatát azonban nem kezdhetjük rögtön Kálmán uralkodásával. Ahhoz ugyanis, hogy átlássuk a trónörökléssel kapcsolatos problémák folyamatát, vissza kell mennünk a X. század második feléig.

Mondd, te kit választanál?

Már az általános iskolai történelemórákon megtanítják a diákoknak: a Géza fejedelem halála után kitört hatalmi harc oka, hogy két eltérő öröklési szemlélet csapott össze, a keresztény hagyományba illeszthető primogenitúra (azaz az elsőszülött jogán való öröklés) és a pogány vonatkozású szeniorátus elve (tehát, hogy a legidősebb családtag lép az elhunyt helyébe). Ez a kulturális szembenállás eredményezte a belháborút István és Koppány között.

Természetesen, mint minden, amit az alapfokú oktatásban tanítanak, úgy ez is egy nagyon leegyszerűsített olvasat, ami még csak nem is feltétlenül valós.