A kormány gazdaságpolitikájából nem látszik, hogy a hét szűk esztendő után hét bő esztendő jöhet

„Ímé hét esztendő jő, és nagy bőség lesz egész Égyiptomban. Azok után pedig következik az éhség hét esztendeje” – fejtette meg a fáraó álmát József, aki azt tanácsolta, készüljenek fel az utóbbira, spájzoljanak be gabonával. Az intelmet tettek követték, olyannyira sikeresen, hogy „mind az egész föld Égyiptomba megy vala Józsefhez gabonát venni; mert nagy vala az éhség az egész földön” (Mózes I. könyve, Károli Gáspár fordítása).

A bibliai példázatot a közgazdászok úgy értelmezik: jó konjunktúra idején célszerű takarékoskodni, hogy amikor visszaesés fenyeget, legyen mód költségvetési költekezésre, a gazdaság mesterséges élénkítésére. E tanokat azonban nem könnyű megfogadni, mert bőséges években nagy a kísértés a beindult növekedés túlpörgetésére, a hozadék szétosztására, amiből politikai hasznot remélhet a kormányzat.

Egy fájdalmasan szűk és egy viszonylag bőséges hétéves cikluson már túljutott a magyar gazdaság: az előbbi 2006-tól 2012 végéig, az utóbbi 2013-tól a pandémiáig tartott (lásd alább A 7-es szám bűvöletében című írásunkat). Az elmúlt négy esztendőben éves átlagban csak 1,6 százalékkal bővült, ami nem éppen a gyors felzárkózás képlete, és egyre nagyobb a veszélye, hogy szinte észrevétlenül belecsúszik egy újabb, vergődéssel járó hétéves ciklusba.

A lehetséges dinamizáló tényezők közül Nagy Márton nemzetgazdasági miniszter Donald Trump választási győzelmében, a békében, Ázsiából érkező bőséges tőkeimportban, külföldi vendégmunkások becsábításában, élénkülő belső keresletben, valamint újabb költségvetési ösztönzőkben reménykedik, ám valamennyit kétségek és kockázatok övezik.