Irodalmi vezéralak volt, igazi tábor nélkül – száz éve halt meg Bródy Sándor

Sándor bá – még negyven sem volt Bródy Sándor (1863–1924), amikor már széltében-hosszában így szólította és emlegette őt a múlt századforduló művészvilága. A becéző népszerűség mellett ez a megnevezés annak a kollektív elismerését is jelezte, hogy az írót idősebb, azaz nagy múltú rokonként tiszteli az új irodalmi nyilvánosság. Méltán, hiszen Ady Endre vagy Móricz Zsigmond még legfeljebb csak tanult írni, amikor 1884-ben az alig 21 éves Bródy megjelentette Nyomor című novelláskötetét, amely már a címével is nyomatékosított módon valami egészen mást hozott, mint ami addig a magyar irodalomban szokott és elvárt volt.

Nem mintha a naturalizmus irányával itthon egyes-egyedül ő próbálkozott volna akkoriban (gondoljunk csak Tolnai Lajosra, Petelei Istvánra), vagy mintha rá nem hatott volna Émile Zola mellett azért Jókai Mór is. Ám Bródy olyan magától értetődő módon fordult el a nemesi világtól és annak meghitt, kedélyes-anekdotikus hangvételétől, hogy az legalább akkora feltűnést keltett, mint a pozitív témaválasztásai: a városi szegénység közegének ábrázolása, illetve az élettani és pszichológiai indíttatások, ösztönök és indulatok középpontba állítása. Miközben a vele egyidős pályatárs, Herczeg Ferenc (a „hideg sváb”, ahogy utóbb a neheztelő Bródy nevezte) eminensként beletanult az úri közegbe és annak tenorjába, az egri zsidó gabonakereskedő fia tüntetőleg meg sem próbálkozott ilyesmivel. Kezdettől fogva kritikát hozott, s mint Mikszáth írta róla: „[Bródy] a sötét, mogorva epizódokat keresi, s gúnyt és epét kever azokba.”