Mit mondhat a sportpszichológus annak, aki másodpercekkel, milliméterekkel maradt le a győzelemről?

A második az első vesztes – hangzik a versenysport egyik hírhedt sztereotípiája, ami arra utal, milyen nehéz elfogadni (a sportolónak és a közvéleménynek egyaránt), ha egy esélyes nem a dobogó legfelső fokán végez. A nagy tétek nagy érzelmeket szabadíthatnak fel. Emlékezetes képsorok voltak, amikor a legutóbbi (2022-es pekingi téli) olimpián a női síakrobatika big air számának zokogó ezüstérmesét, a francia Tess Ledeux-t közösen vigasztalta a győztes amerikai–kínai Eileen Gu (Ku Aj-ling) és a svájci bronzérmes, Mathilde Gremaud.

A szubjektív érzést a kutatások is visszaigazolták. Az 1992-es barcelonai ötkarikás játékok után kezdték vizsgálni az amerikai Cornell Egyetem munkatársai, miért szembetűnően mosolygósabbak a bronzérmet szerzett sportolók azoknál, akiknek „csak” az ezüst jutott. Ezt a jelenséget – amit később, más olimpiák után sok száz sportoló reakcióit összesítve többen is megerősítettek – a „mi lett volna, ha” gondolkodással magyarázták. Vagyis míg a másodikok többnyire „felfelé” hasonlították magukat, és úgy érezték, „ha egy kicsit jobban összpontosítottak volna”, meglett volna az arany, a bronzérmesek inkább „lefelé” mérték magukat, és örültek, hogy legalább egy dobogós helyet megcsíptek.

Kétségtelen, hogy „az első és a második helyezett között érzelmileg brutálisan nagy a különbség, holott teljesítményben, képességekben, hozzáállásban, mentalitásban két nagyon hasonló sportolóról van szó” – mondja Kovács Krisztina sportpszichológus, a Magyar Testnevelési és Sporttudományi Egyetem adjunktusa. Éppen ezért a környezet vagy a közvélemény szemében kudarcnak tűnő eredmény esetén a versenyzőknek és stábjuknak elsődleges feladatuk, hogy meg tudják különböztetni a szubjektív élményt a mögötte álló teljesítménytől, és az azt lehetővé tevő egyéni fejlődéstől.