Tízéves Orbán tusványosi illiberálisozása

„Az az új állam, amit Magyarországon építünk, illiberális állam, nem liberális állam. Nem tagadja a liberalizmus alapvető értékeit, mint a szabadság, és hozhatnék még néhányat, de nem teszi ezt az ideológiát az államszerveződés központi elemévé” – hangoztatta épp tíz éve, a 2014-es tusványosi beszédében Orbán Viktor, ott, ahol ezen a héten szombaton is beszédet mond.

Állítására már csak azért is felkapta a fejét Európa demokratikusabb fele, mert a fogalmat 1997-ben a szakirodalomba bevezető Fareed Zakaria politológus olyan államokat jellemzett vele, ahol a demokráciának nem volt liberális előzménye. „Az alkotmányos liberalizmus elvezetett a demokráciához, a demokrácia viszont mintha nem szükségszerűen vezetne alkotmányos liberalizmushoz – írta a Foreign Affairs folyóiratban megjelent tanulmányában. Gondolatmenete szerint az illiberális államokban megvolt a választói demokrácia, de hiányoztak az úgynevezett fékek és ellensúlyok. Orbán előtt, 2012-ben egyes politológusok, Cas Mudde, Halmai Gábor és Kim Lane Scheppele már illiberálisnak nevezték Orbán államát, akkor ez ellen itthon még tiltakoztak is az érintettek, ám Orbán végül büszkén felvállalta azt.

Nem tetszik a rendszer?

A miniszterelnök érvelése szerint a liberális demokrácia kifulladt, számos gondot nem tudott orvosolni Magyarországon sem. Akkori felsorolásából persze rögtön kitűnik, hogy a liberális demokrácia még mindig jobban kezelte ezeket a problémákat, mint Orbán illiberális állama. Szerinte például „a liberális demokrácia nem volt képes arra, hogy nyíltan kimondja és kötelezze – akár alkotmányos erővel – a mindenkori kormányokat arra, hogy munkájukkal a nemzeti érdekeket szolgálja”. Lehet, hogy ez így volt, ám ami ehelyett jött, az orbáni illiberalizmus, az erősen megkérdőjelezhető, hogy valóban a nemzeti érdeket szolgálja-e. Ehhez elég csak az Európai Unióval való viszonyra vagy az orosz érdekek előtérbe helyezésére gondolni.

Még visszatetszőbb Orbán akkori másik érve, amely szerint „nem védte meg a liberális demokrácia, a liberális magyar állam nem védte meg a közösségi vagyont”. Ennek a vagyonnak jó része mára az Orbán családé és barátaié lett, gyakran olyan magánalapítványokon és magántőkealapokon keresztül, amelyet ez a kör kezel. Semmiféle közvagyon nincs e körtől biztonságban, ehhez képest a 2010 előtti 30 évben történt, akkor nagy port felvert magánosítások mára tisztességes üzletnek látszanak.

Az illiberalizmusban ugyan a liberális demokrácia iránti ellenszenv fogalmazódott meg, s általában is a liberális elveket szidta a kormányfő, ám ez csak a fügefalevél volt.

A lényeg, hogy a liberális demokrácia az alkotmányos jogállamot takarja és Orbán ennek nem akar megfelelni.

Ez fejeződik ki többek között a parlamenti demokrácia kiüresítésében, az elvileg kormánytól független intézmények gleichschaltolásában, a szabad sajtó elleni folyamatos támadásokban, a közmédia propagandagépezetté züllesztésében, a gyülekezési jog állandó farigcsálásában, a civil szervezetek örökös vegzálásában.

Orbán egy időben azt is kitalálta, hogy lényegében kereszténydemokráciát akar, márpedig – szerinte – az is eredendően illiberális. A kereszténydemokrácia 1945 utáni története azonban pont az ellenkezője, egyetlen európai kereszténydemokrata kormánynak sem jutott soha az eszébe, hogy a liberális demokrácia keretein kívül kormányozzon.

Ahogy azt a kereszténydemokrata Angela Merkel a 2015-ös budapesti látogatásán, Orbán Viktorral a jobbján megfogalmazta: ő nem is tud olyan demokráciát elképzelni, amelyhez az illiberális jelző kapcsolódhatna. De hasonlóan gondolkodik a szintén kereszténydemokrata Ursula von der Leyen is.

Az autoriter állam felé félúton

Az alkotmányos jogállamnak ugyanakkor még vannak olyan elemei, amelyek elvileg működőképesek. Ilyen – minden törvényi átalakítás és vegzálás ellenére – a választási rendszer, a bíróságok függetlensége, a politikai szervezkedés és az alternatív sajtó szabadsága is. De Orbán távolabbra tekint, és ezt már 2014-ben is megfogalmazta. „Versenyfutás zajlik annak a közösségszervezési módnak, annak az államnak a megtalálásáért, amely a leginkább képes egy nemzetet, egy közösséget nemzetközileg versenyképessé tenni” – és ő a sikerességre példaként Szingapúrt, Kínát, Indiát, Oroszországot, Törökországot sorolta fel. Megnevezte azokat a dogmákat is, amelyektől el kíván szakadni, ezek „nem liberálisok, nem liberális demokráciák, talán még demokráciák sem, és mégis sikeressé tesznek nemzeteket”. A cél ezért az, hogy „megkeressük, megpróbáljuk megtalálni az Nyugat-Európában elfogadott dogmáktól és ideológiáktól elszakadva, tőlük magunkat függetlenítve azt a közösségszervezési formát, azt az új magyar államot, amely képes arra, hogy a mi közösségünket évtizedes távlatban versenyképessé tegye a nagy világversenyfutásban”.

A cél tehát már tíz éve világos, egy teljességében autoriter állam, ennek kialakítása pedig folyamatosan napirenden van.