Karafiáth Orsolya: Hörgés és ordítás a Nemzetiben

Vitassuk meg végre, milyen a Nemzeti Színház és annak művészete, javasolja szerzőnk, és hozzáteszi, az intézményt övező botrányok miatt most betekintést nyerhetünk a bajokat elleplező függöny mögé. Vélemény.

Játékidő: valamennyi, szünet nélkül. Már azt sem tudjuk pontosan, mióta nézzük. A szereplők elég jól beazonosíthatók. A szereposztás el is viszi a sztorit magát. Mi a sztori? Oké, nem szeretem a színpadiasságot, de most beszéljünk nagy szavakkal. Mert elég nagy a dolog is, amiről szó van. Az életünk. Vagyis maga Magyarország. Ami egyenlő a Nemzeti Színházzal, ez annak is egyértelművé válik, aki eddig csak a jeleneteket próbálta összerakni és értelmezni. Ebben a színházban megtörtént a hatalmi viszonyok leképezése, látleletet kapunk itt országunk működéséről.

Kicsoda Vidnyánszky Attila? A Nagy Nemzeti Rejtély.

Tökéletesen idomul a nálánál is nagyobb úrhoz, sőt túl is idomulja: ő már nem is beszél, neki tényleg csak a tetteit kell figyelni. Illetve néha beszél, derült ki a róla szóló legutóbbi interjúkból. Úgy tesz legalábbis, mintha beszélne – meséli volt színésznője, Udvaros Dorottya. Beengedi a kollégáit (vagy inkább alattvalóit) az irodájába, ül velük szemben, és türelmesen meghallgatja a panaszaikat, javaslataikat. Nincs elég néző, sok a próba, kevés az előadás, és túl veszélyesen működik ez a színház, elkerülhetetlenül következik be az üzemi baleset. A direktor figyelmesnek és kedvesnek tűnik, a látszat visz mindent, nem igaz? Jártam abban az irodában valamikor régen, grandiózus tér a hatalom díszleteivel berendezve.

A vezető a szívélyes meghallgatás után ott marad egyedül a torzszülött épületében a monstrumai között, és azt mondja magában: „Itt vagyok, jó vagyok, lám, ezt az embert is jóságosan meghallgattam. De a nap végén ki dönt? Ez az igazi kérdés. HÁT ÉN!” (Nem hajaz ez kissé a nemzeti konzultációk modelljére? Eljátsszuk, hogy meghallgatunk titeket, ti asszisztáltok hozzá ingyen, a gázsitok végül nálunk marad.)