Szobordömping és emlékbazár – a köztér hűtlen, hanyag és politikailag motivált kezeléséről

„Hol képzelhető el, melyik magát tisztelő társadalomban, hogy egy világvárost, mint Budapest, megszórjanak ezekkel a giccsszobrokkal? Tehát nincs olyan esztétikai tekintély már ebben a szétzüllött kapitalizmusban, amely azt mondja, hogy ezek nevetségesen csúnya, amatőr, dilettáns, vacak dolgok, tessék ezeket eltakarítani? Az önzés, hogy semmi, ami közös, az nem jó. Az már közterület, […] ott minden vacak. Ami közös, az nem ér semmit.” Tamás Gáspár Miklós posztumusz interjújában elhangzottak annyival egészíthetők ki, hogy kinek a szempontjából? A köz szempontjából igaz, a politikus szempontjából nem, hiszen a köztéri silányság igenis értéket, azaz profitot termel a politikusnak – rövid távon.

Persze kivételes esetek vannak, de egy fals rendszerrel állunk szemben, amelyben a politikai haszonszerzés teljesen kisemmizte a köztéri szoborállítás etikájának minden feltételét. Nemhogy nem sikerül ezeket betartani, hanem már nem is cél. Nincsenek transzcendens, közösségi, jövőorientált elképzelések, nincs árnyalt, bevonó emlékezetpolitikai vagy művészeti kommunikáció, semmiféle művészeti szubsztancia vagy akár esztétikai mérce nem játszik szerepet. Az állíttató személy és a felállított tárgy viszonya vált meghatározóvá: a szoborállítás szimpla politikai termékké vált.

Győrfi Lajos Szent Istvánról készült alkotása Kabán. Átadására 2000. augusztus 20-án került sor

Dudás Szabolcs

Bár egyes emlékművekről sokat írtak kifejezetten emlékezetpolitikai szempontok vagy gyenge művészeti értékük alapján, a mennyiség, a köztér és a profán politikai profit viszonya nem tematizálódott elsődleges fontosságú szempontként.

A szobordömping megértéséhez 2000-be kell visszamennünk, amikor az első Fidesz-kormány központilag indítványozott millenniumi szoborállítási programot: országszerte bukkantak fel Szent István-, Szent Korona- és egyéb millenniumi emlékművek.