A kormány egymilliárdja sem elég ahhoz, hogy visszatérjen a cigányzene régi, nagy világa

Mindennap délután négy, öt óra körül borotválkoztak, és indultak muzsikálni – így emlékszik vissza a többgenerációs cigányzenészcsaládban felnőtt fiatal prímás, Gabora Horváth László a gyermekkori rutinra. Ő is sokszor hallotta a sztereotip szöveget, hogy „a muzsikálás a vérében van”, ám, mint mondja, inkább művészetként tekint arra, amivel a családja férfi tagjai emberemlékezet óta foglalkoztak.

„A nóta egy megzenésített vers”

– mondja szenvedélyesen.

Annak, hogy mitől cigányzene egy zene, bőséges szakirodalma van, hiszen azok között a dallamok között, amelyekkel ezen a címen az emberek többsége például a vendéglátóhelyeken vagy a tévékben-rádiókban találkozik, akad minden, az autentikus muzsikától a filmzenéig. A besorolás így többnyire e „vendéglátós” műfaj művelőinek kiléte, illetve a társadalomban évszázadok óta kialakult szerepe alapján történik. A műfaj művelői szerint is túlzott leegyszerűsítés esetükben „cigányzenéről” beszélni, hisz zenekultúrájukban több műfaj is megfér egymás mellett.

Muzsikájukat leginkább a hangszerhasználat alapján érdemes megkülönböztetni: autentikus az, amit pengetős és különböző ütős hangszerrel, illetve népi hegedűvel, brácsával játszanak a zenekarok, például a Parno Graszt. Az úgynevezett „kannások” az oláh és lovári cigány csoportok hagyományait viszik tovább, míg a kávéházi magyar muzsikát jellemzően a romungró cigányok játsszák, amit Kovalcsik Katalin népzenekutató így definiált: „Zenei szolgáltatás a külső, nem cigány hallgatóság számára.”