A műgyűjtés olyan szenvedély, amelynek nehéz megálljt parancsolni – beszélgetés Tóth Csabával

A mű: 2005-ben a KOGART Házban találkoztunk először, amelynek létrejöttében édesapja, Tóth Tamás működött közre – de akkor még nem volt gyűjtő. Milyen hatások, élmények miatt kezdett műtárgyakat vásárolni?

Tóth Csaba: A családomban van tradíciója a képzőművészet szeretetének, illetve gyakorlásának is. Anyai nagyapám, Márffy Albin remek könyvillusztrátor volt, a nagybátyám, ifjabb Albin pedig a Képzőművészeti Egyetemen végzett, aztán 1963-ban Franciaországba disszidált és ott folytatta reklámgrafikusként. A fiatalkorom, ennek ellenére, valahogy nem a képzőművészet bűvkörében telt, inkább fociztam. Természetesen jártunk a szüleimmel kiállításokra és múzeumokba, elvarázsolt  a képzőművészet története, voltak kedvenceim, de vonzalom akkor még nem alakult ki bennem a műtárgyak birtoklása, gyűjtése iránt.

Mint sokan mások, én is azt hittem korábban, hogy a képzőművészet gyűjtése kivételes luxus, és csak keveseknek adatik meg a lehetőség, hogy gyűjteni kezdhessenek. Azt is éreztem, alapos ismeretek és különös érzék is szükséges ahhoz, hogy valaki műgyűjtő legyen. Tehát azoknak való, gondoltam, akik igazán elmélyülten kutatják és szeretik a képzőművészetet, és nem mellékesen rengeteg pénzük van.

Aztán 2007-2008 környékén, Somogyi Hajnalka művészettörténész-kurátorral – aki régi jó barátom – folytatott beszélgetéseim során lassan, fokozatosan kialakult bennem az érdeklődés a kortárs képzőművészet vásárlása iránt. Talán ekkor érhettem el azt a tudatossági szintet, hogy belekezdhessek a gyűjtésbe. Belelkesedtem, kicsit el is mélyültem benne, és az sem mellékes, hogy akkor engedhettem meg magamnak először az életemben, hogy a pénzem egy részét műtárgyakba fektessem. Kockázatosnak tűnő és nem túl olcsó szenvedélyt sikerült választanom tehát, és ebből azóta sincs józanodás.

2008-ban egy akkori kollégám felesége, Dián Krisztina megnyitotta az azóta is kiemelkedő színvonalon működő Viltin Galériát, ez talán picit könnyebbé tette a belépésemet a piacra, hiszen így személyes kapcsolaton keresztül kerültem először vásárlási pozícióba. Azt hiszem, néha nagyon nagy falat tud építeni a potenciális vevők és a képzőművészet közé a galériarendszer.

Pokoli nehéz először, csak úgy az utcáról belépni egy kereskedelmi galériába, van benne valami félelmetes.

A magángalériák ritkán barátságos, vonzó, vagy csalogató terek. Többnyire teljesen üresnek látszanak, szikrázóan fehér falak mindenütt, ott ül egy kedves asszisztens, belépsz, és rögtön megkérdezik udvariasan, mi járatban vagy. Érdekes kérdés, hogy ezen lehet-e változtatni, de a világon mindenhol így működik. Erről a helyzetről nem feltétlenül a galeristák tehetnek, ők hihetetlen értékes munkát végeznek, de tény, a múzeumokba sokkal lazábban lépsz be, ott valahogy nincs tétje a dolognak, ott nem félsz, hogy kellemetlen kérdésekkel szembesülhetsz. De nekem szerencsém volt, mert Dián Kriszta könnyűvé tette az első vásárlásomat – egyszer csak Gerber Pál egyik meghatározó műve díszítette a nappalim falát.