Geszti Péter: „Ez az ország nem tud másmilyen lenni, csak ilyen”
14 perc
2024.04.02. 08:00
2024.04.02. 09:39
Nem érdemes arra várni, hogy a történelem igazságot szolgáltat a csalódásokért – mondja Geszti Péter, aki a pozitív gondolkodásra inspiráló előadásaival járja a boldogság-boldogtalansági ranglistán elfoglalt helyezését tovább rontó Magyarországot.
HVG: A rendszerváltás idején az Első Emeletnek írt, „kis generációról” szóló lemez címadó dalában azt üzente: helyet kérnek maguknak az ambíciókkal teli fiatalok. De az akkori huszonévesek – ön vagy a Fidesz alapítói is e korosztályba tartoztak – sem tudták megváltani a világot. Lecsóba ment az elmúlt 30 év?
Geszti Péter: Májusban valóban belépek a hatodik X faktorába, s lehet, hogy vannak fiatalok, akik jogosan érzik úgy, hogy már mi vagyunk az akadály előttük, bár én mindig igyekeztem a magam útját járni. A mi generációnk iszonyú szerencsés, hiszen aki ebben az országban a hatvanas években született, az a Covidot leszámítva megúszta azokat a nagy traumákat, amelyek meg szokták változtatni generációk életét. Az 1989-es vagy a 2010-es rendszerváltást nem sorolom ide, mert ha azt nézem, mekkora igény volt, illetve van a demokráciára, akkor úgy látom, hogy az a fajta szabadság iránti vágy, amire a kérdés utalt, alapvetően az értelmiség ambíciójaként – s rövid időkre megadatott luxusaként – írható le.
A művészvilág kicsit magának is köszönheti, hogy ma egy csomó gyenge szakmai minőségű, hozzá nem értő ember kaphat lehetőséget színházcsinálásban, filmkészítésben, médiában, zeneiparban. A nyolcvanas, kilencvenes évek kulturális elitizmusa hozta létre azokat a szellemi gettókat, amelyekben a szűk ízléskánonon kívüliek nem számítottak, és rengeteg sértett ember várta, hogy végre labdába rúghasson.
A NER pedig nem méricskél: a tehetségnél fontosabbá vált a törzsi hovatartozás.
Így aztán pályán kívülre került az egész független értelmiség; nem kellenek ide az okoskodók, sem a művészeti önkifejezés szabadsága, eljött a kisebb-nagyobb személyes bosszúk ideje.
Könnyen lehet azonban, hogy a mai állapot ugyanaz, amiben mindig is élt Magyarország, és az 1990–2010 közötti lesz a rendkívüli, kisbetűs rész a történelmünkben.
HVG: Vagyis az abnormális állapot a normális?
G. P.: A szokásos, csak mi tévedtünk. Generációnk jelentős számú képviselője élt abban a hitben, hogy ez egy nyugatos demokráciát építő, a kapitalizmus áldásait élvező társadalom lesz. Kiderült, hogy nem így van. Több mosópor és autó között válogathatunk, de ehhez nem kapcsolódott szilárd értékválasztás és konzekvens versenyelvűség.
Nemrég a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál zsűritagjaként ismét szembesültem azzal, milyen kegyetlen világok és emberhez méltatlan sorsok léteznek velünk egy időben, hogy az elnyomás hatalmi formái mennyire egyforma mintákat követnek világszerte, hogy a hagyományok fundamentalista értelmezése és kommunikálása milyen hatékony fegyvert ad az egyeduralomra törekvőknek.
Az autokraták ugyanis jól tudják, hogy az emberek nem szabadok, hanem boldogok akarnak lenni.
Céljuk, hogy olyan boldogságot hajlítsanak az embereknek, ami boldoggá teszi őket. Alaptézisük, hogy a boldogság egyszerű, a valóságot csak a szabadság teszi annyira bonyolulttá. Ezért nincs is rá szükség, csak boldogtalanságot szül.
HVG: A Kádár-rendszer a kemény diktatúrából indult a konszolidáció felé, Orbán NER-je mintha a fordított utat járná. Sejti, miért?