Madeleine Albright azt vallotta, autokratákkal és diktátorokkal nem érdemes egyezkedni, csak az erőből értenek

Bár Francis Fukuyama „a történelem végéről” elmélkedett nevezetes 1992-es könyvében, a hidegháború vége igazából történelmi időket eredményezett. A Szovjetunió 1991-es felbomlásával hatalmi vákuum keletkezett az egykori szovjet érdekszférában, ez pedig új problémák és konfliktusok sorához vezetett: polgárháborúkhoz és népirtásokhoz, a kommunista szuperhatalom összeomlása pedig a nukleáris arzenál sorsa miatt aggasztotta a világot. A hollywoodi akciófilmekben az 1990-es években tűntek fel gonoszokként az atomfegyvereket megszerző „szeparatista terroristák”.

Charles Krauthammer „unipoláris pillanatnak” nevezte, amikor az USA maradt az egyedüli szuperhatalom. Róma óta egyetlen birodalom sem uralta annyira a maga korát katonailag, politikailag, gazdaságilag és kulturálisan, mint amennyire az Egyesült Államok 1993-ban, amikor az első poszthidegháborús elnök, Bill Clinton hivatalba lépett. De nem volt magától értetődő, hogy a Fehér Házba költöző demokraták vállalják a rájuk szakadt történelmi felelősséget.

Bár az amerikai kivételességtudat 1845-ös megfogalmazása („sorsszerű elrendeltetés” – John L. O’Sullivan) óta áthatja az amerikai politikai gondolkodást, az első világháborúba belépő, progresszivista Woodrow Wilson idealizmusa pedig referenciát teremtett még a konzervatív elnököknek is, Bill Clinton azzal az ígérettel nyert választást, hogy az amerikai gazdaság problémáit akarja megoldani, és nem a világ konfliktusait elrendezni.