Németh Róbert: Világvége a fotelban – Magyarország-Szovjetunió 0-6 a mexikói világbajnokságon

Focistagyerek voltam. Nem olyan tehetséges, mint az apám, de egészen ügyes. Ezt mondták. Az apám húszévesen a másodosztályban játszott, úgy volt, elviszi – ha jól emlékszem a családi legendáriumból – az elsőosztályú Salgótarján, de aztán egy téli edzőmeccsen lerúgta a Honvéd egyik válogatottközeli játékosa. Térdkalácstörés, akkor még nem volt lézeres műtét, meg ilyesmi. Szóval több hónap kihagyás, be is fejezte, inkább a műszaki tanulmányaira fordult rá.

Lehettem volna talán salgótarjáni gyerek, vagy lett volna az a párhuzamos valaki, aki – egyébként nagyon szép Salgótarján, épp az elmúlt hetekben csodálkoztam rá pár fészbukos fotón.

Rá is írtam egy ismerősömre, aki ott él, azt mondja, Salgótarjánban nem a városban vannak parkok, hanem a város van egy erdőben. Fura, hogy pont Salgótarjánban nem jártam soha, pedig nem nagyon maradt ki magyar város a kilencvenes és a kétezres években.

Messziről indítok (messiről, ha már, mókamikikém). Tért ölelő. És időt.

Fociról egyébként sem lehet írni. Pontosabban csak a fociról nem lehet írni.

A labdarúgás több, mint első és második félidő, huszonkét ember a pályán, játékvezető és partjelzők. Ma meg már a VAR-szoba is. És emberek a lelátón. Egyszerűen csak fogom a tárgyat és elkezdem lefejteni a rétegeket.

Szóval az apám vitt le focizni. Nyolcvanas évek eleje, Mátyásföld. A Jóska bácsihoz kerültem, aki az apám valami régi sporttársa volt, talán a csapattársa. Ő volt az edző. Talán a Vasas Izzóban játszottak együtt. Érdekes, hogy néha nem emlékszem, mi történt a múlt héten, arra azonban, ha nagyon homályosan is, de gyakran nagyon határozottan, hogy mi történt negyven évvel ezelőtt. Például arra, hogy a Vasas Izzó – Valami volt az életem első meccse. Hatéves lehettem, talán hét, valami ilyesmi. De most az életem meccséig kellene eljutni.