Hartmann Gergely építész: Kivételes építészeti érték Salgótarján, de utópiára épült, amely összeomlott

HVG: Árulja el, miért jut eszébe valakinek épp Salgótarján építészetéről könyvet írni?

Hartmann Gergely: Salgótarján az 1945 és 1990 közötti fél évszázad magyar építészetének esszenciája. Végigkövethetjük a szocreáltól a modernizmuson át a posztmodern megyei könyvtárig a teljes korszakot. Nemcsak Magyarországon, de Európában is párját ritkítja, hogy egy komplett várost 30 éven át egységes urbanisztikai és építészeti terv alapján húzzanak fel, még ha kompromisszumokkal is. Az is egyedivé teszi Európa-szerte, hogy nem szakadt félbe, nagyjából be is fejeződött a rendszerváltásra. Igaz, amikor elkészült a Kádár-korszak monumentális építészeti műve, értelmét is veszítette, okafogyottá vált, mert már kiment a város alól az ipar.

HVG: Ennyire egyedi volna? De hiszen ott van Dunaújváros, Komló, Tiszaújváros, számos egységes koncepció alapján épített szocialista iparváros.

H. G.: Dunaújvárost és a társait – Salgótarjánhoz hasonlóan – szocreál stílusban kezdték építeni, nagyszabású, elegáns városként, téglaépületekkel. De hamar kiderült, a módszer nem alkalmas arra, hogy lépést tartson a növekvő iparosítás miatt támadt lakásszükséglettel, így aztán minden magyar nagyvárosban megjelent a panel. Tiszaújvárosban pedig az lett az alapértelmezett lakóépület.

Salgótarján szerencséjére a közelében nem volt házgyár, és akkorra nem is érte volna meg építeni egyet.

Azt is mondhatnánk, hogy Salgótarján az 1960–1980-as időszak városának panelmentes alternatívája.