"Minden meg van már írva, ami nekem adatott" - ma 95 éves Lator László

5 perc

2022.11.19. 11:30

"Bár előfordulhatna", hogy verset írjon, de életművét lezártnak tekinti Lator László tanár, költő, szerkesztő, aki már 40 is elmúlt, amikor megjelent első verseskötete. "Soha nem szégyelltem nevén nevezni a dolgokat", mondja szókimondóan erotikus verseiről, "Lehetséges minden szót úgy használni, hogy ne legyen cseppnyi trágárság se benne". Lator Kárpátalja szülöttjeként fokozott aggodalommal figyeli az ukrajnai eseményeket: "Szerintem vége a magyarlakta területeknek. Elmenekül, aki csak teheti.", mondja, a ma 95 éves Lator László. HVG-portré.

HVG: Miközben beszélgetünk, diákok és szülők tüntetnek a pedagógusokért. Legendás tanárként követi a történéseket?

Lator László: Amikor Körmenden tanítottam a sztálini, rákosista időkben, eszünkbe sem jutott ilyesmi, vagy hát legföljebb eszünkbe jutott. De a fiam most is tanít a Veres Péter Gimnáziumban, neki éppen megadatik ez a szolidaritásélmény.

HVG: Magyar–német szakosként tanított oroszt és szertornát is. A testedzés még mindig a napirendje része? Van valamilyen receptje a fizikai és szellemi karbantartásra?

L. L. : Versenyszerűen szertornásztam a beregszászi gimnázium csapatában, és a mai napig tornászom, de hát a korábbiakhoz képest azért ez már majdnem semmi. Receptem nincs.

HVG: Az Eötvös Collegiumból 21 évesen zárták ki. Mi volt a konkrét ok?

L. L. : Egyik kollégistatársam, Pándi Pál dekadens, pesszimista jelzőkkel illette a verseimet. De volt a Collegiumban egy másik kiirtóm is, Falus Róbert – később szegény a vonat alá feküdt, és az levágta mind a két lábát. Emlékszem, amikor ölben hozták fel az Európa Könyvkiadóba, olyan kedvesen kérdezte tőlem, átölelve: „Hogy vagy, Laci?”, hogy én elfelejtettem neki a korábbi rondaságát. Pándi részéről soha nem volt semmiféle megkövetés, de mégis muszáj sajnálnom, milyen szép fiatal arc, hatvanéves múlt, amikor meghalt.

Kényszerdíjazás

Kényszerdíjazás Kossuth-díja ügyében Pándi Pál három levelet is írt Aczél Györgynek. A politikus egyik famulusaként azt kérte a címzettől, hogy ne adományozza neki a legrangosabb művészeti díjat. Többszöri nekirugaszkodása ellenére a levélíró 1970 áprilisában, az Országház kupolacsarnokában mégis kénytelen volt átvenni a nem kívánt ordót.