"Minden meg van már írva, ami nekem adatott" - ma 95 éves Lator László
"Bár előfordulhatna", hogy verset írjon, de életművét lezártnak tekinti Lator László tanár, költő, szerkesztő, aki már 40 is elmúlt, amikor megjelent első verseskötete. "Soha nem szégyelltem nevén nevezni a dolgokat", mondja szókimondóan erotikus verseiről, "Lehetséges minden szót úgy használni, hogy ne legyen cseppnyi trágárság se benne". Lator Kárpátalja szülöttjeként fokozott aggodalommal figyeli az ukrajnai eseményeket: "Szerintem vége a magyarlakta területeknek. Elmenekül, aki csak teheti.", mondja, a ma 95 éves Lator László. HVG-portré.
HVG: Miközben beszélgetünk, diákok és szülők tüntetnek a pedagógusokért. Legendás tanárként követi a történéseket?
Lator László: Amikor Körmenden tanítottam a sztálini, rákosista időkben, eszünkbe sem jutott ilyesmi, vagy hát legföljebb eszünkbe jutott. De a fiam most is tanít a Veres Péter Gimnáziumban, neki éppen megadatik ez a szolidaritásélmény.
HVG: Magyar–német szakosként tanított oroszt és szertornát is. A testedzés még mindig a napirendje része? Van valamilyen receptje a fizikai és szellemi karbantartásra?
L. L. : Versenyszerűen szertornásztam a beregszászi gimnázium csapatában, és a mai napig tornászom, de hát a korábbiakhoz képest azért ez már majdnem semmi. Receptem nincs.
HVG: Az Eötvös Collegiumból 21 évesen zárták ki. Mi volt a konkrét ok?
L. L. : Egyik kollégistatársam, Pándi Pál dekadens, pesszimista jelzőkkel illette a verseimet. De volt a Collegiumban egy másik kiirtóm is, Falus Róbert – később szegény a vonat alá feküdt, és az levágta mind a két lábát. Emlékszem, amikor ölben hozták fel az Európa Könyvkiadóba, olyan kedvesen kérdezte tőlem, átölelve: „Hogy vagy, Laci?”, hogy én elfelejtettem neki a korábbi rondaságát. Pándi részéről soha nem volt semmiféle megkövetés, de mégis muszáj sajnálnom, milyen szép fiatal arc, hatvanéves múlt, amikor meghalt.
Kényszerdíjazás
Kényszerdíjazás Kossuth-díja ügyében Pándi Pál három levelet is írt Aczél Györgynek. A politikus egyik famulusaként azt kérte a címzettől, hogy ne adományozza neki a legrangosabb művészeti díjat. Többszöri nekirugaszkodása ellenére a levélíró 1970 áprilisában, az Országház kupolacsarnokában mégis kénytelen volt átvenni a nem kívánt ordót.