Danyi Zoltán: A magyarországi magyaroknak sikerült saját magukból is ellenséget csinálniuk

HVG: Lehet azt mondani, hogy a délszláv háború tette regényíróvá? Hét éve jelent meg A dögeltakarító, tele háborús traumákkal. A rózsákról című második regénye sajátos gyógyulástörténet, amelyben szintén felmerülnek háborús képek és utóhatások.

Danyi Zoltán: Nem gondolom, hogy a háború tett íróvá, de a saját hangomat akkor találtam meg, amikor a háború témáján kezdtem dolgozni. Már húsz éve foglalkoztam írással, amikor az első regényemet írni kezdtem. Addig sok mindent írtam, verset, elbeszélést, esszét, voltak köztük jobb és rosszabb szövegek, de akármilyenek voltak, mindig úgy éreztem, hogy valami hiányzik belőlük. Amikor húsz év után a háborúról kezdtem írni, akkor egyszerre minden megváltozott, többé nem érdekelt, hogy jó vagy rossz, amit csinálok, nem érdekelt, hogy regényt vagy nem regényt írok, mivel úgy éreztem, végre a saját hangomon beszélek, a saját könyvemet írom.

HVG: Felszakította a régi sebeket az orosz–ukrán háború?

D. Z. : A környezetemben sokan úgy élték meg, mintha az orosz–ukrán háború a mi háborúnk folytatása volna. Nem tudtak aludni, nem tudtak másra figyelni, negyedóránként a híreket olvasták. Engem is felzaklatott, hogyne zaklatott volna fel, de nem annyira, és nem úgy, mint másokat. Amikor A dögeltakarítót írtam, sok mindent megértettem a háború természetéről, feldolgoztam korábban érthetetlen dolgokat. A szerbekre például azelőtt haragudtam, őket okoltam a háború miatt, és most is úgy gondolom, hogy semmivel sem igazolható bűnöket követtek el, de a harag, a neheztelés elmúlt, már nincs bennem vád. 

HVG: Legutóbbi regénye egyik főszereplőjéül a rózsákat választotta, amikkel a mindennapokban fizikai munkát is végez. Ezek a virágok szépséges dolgok szimbólumai, de a könyve azt a brutalitást helyezte előtérbe, amit a rózsának el kell szenvednie, mielőtt otthonunkban illatozik.