Pierre Vasarely: "Nagyapám utópista vizionárius volt, 40-50 évvel megelőzte a korát"

HVG: Az idén 50 éves Vasarely Alapítvány jövője miatt érezte időszerűnek, hogy megírja családja regényét, vagy vissza akarta hozni a köztudatba nagyapját, Victor Vasarelyt?

Pierre Vasarely: A világ legtermészetesebb dolga, hogy egy különleges ember különleges életútját, dicsőségét és harcait személyes élményeken keresztül megosszam a nyilvánossággal. Hihetetlen sztori az övé. Vásárhelyi Győző néven Pécsen született, majd a Budapest Műhelyben 24 évesen megismert Spinner Klárával, későbbi feleségével nekivágott Párizsnak. Mestere, Bortnyik Sándor tanácsát megfogadva – „először keressenek sok pénzt, aztán végezzenek alkotómunkát a maguk örömére” – beállt reklámgrafikusnak a legnagyobb gyógyszeripari, parfüm- és közlekedési cégekhez. A második világháború utáni évek modernitását képviselte geometrikus absztraktjaival, háromdimenziós képeivel, majd a kinetikus művészet felé fordult. A divattól a zenéig, az építészettől a dizájnig elképesztő hatással volt a környezetére. Tudomásom szerint az egyetlen nemzetközileg elismert alkotóművész, aki még életében a teljes vagyonát egy közhasznú intézmény létrehozására fordította. Gordes-ban felújított egy kastélyt, az volt a lakása és a műterme is, majd megnyitotta didaktikai múzeumát. Aix-en-Provence-ban földet vásárolt, és belekezdett a Bauhaus-iskola elveit követő alkotóműhely megvalósításába, ahol képzőművészek, zenészek, írók, építészek, tudósok, várostervezők, szociológusok közösen hozták létre a „boldogság sokszínű városát”. A múzeum sokszögű épületét is ő tervezte, ez lett a Vasarely Alapítvány – Építészeti Központ.

HVG: Játékos természetű, magyar honfitársaival nagyvonalú embernek írja le a nagyapját. Fizette az őt felkereső magyarok szállását, grafikákat, litográfiákat ajándékozott nekik.P. V.: Cserébe nagyon örült egy-két szál ízletes magyar kolbásznak, némi erőspaprikának, egri bikavérnek, tokajinak. Hithű baloldaliként az Internacionálét énekelte magyarul, főleg amikor hivatalos magyar delegációk keresték fel. Gyerekként vicces volt látni ilyenkor a döbbent arcokat, a kővé meredt reakciókat. Ha csinos nő is volt a társaságban, nem úszta meg anélkül, hogy tegyen néhány charlestonlépést a nagyapámmal. A sakk, a biliárd, a pétanque szinte kötelező belépő volt mindenkinek.