A homok majdnem olyan fontos, mint a víz, és nemsokára egyszerűen elfogyhat

A Pojang Kína legnagyobb tava, több millió vándormadár legfontosabb ázsiai téli állomása, számos ritka vagy veszélyeztetett szárnyas és az édesvízi delfin néhány megmaradt élőhelyének egyike. Ám a valamikor nagy kiterjedésű tó területe és vízszintje az utóbbi években drámaian lecsökkent, éspedig főleg a zabolátlan homokkitermelés következtében.

A meder kotrásával harmincszor több üledékes anyagot tüntetnek el, mint amennyit a mellékfolyók hordaléka pótol. Közben jelentősen mélyült és kiszélesedett a kifolyó ág, így jóval több víz távozik a Jangce folyóba. Az alacsonyabb vízállás miatt romlott a vízminőség, a gyér fogásból a halászok nem tudnak megélni, kevesebb víz jut a környező mocsaras vidékekre, vagyis a pusztulás egyaránt sújtja az embereket és a környezetet.

A Pojangi-tó az egyik leglátványosabb példája annak, hogy a homok, illetve sóder rablógazdálkodása fenntarthatatlan, ami miatt az ENSZ friss jelentése a víz után a második legfontosabb nyersanyag kitermelésének nemzetközi szabályozását és ellenőrzését szorgalmazza.

A vízzel ellentétben a homokot még nem nyilvánították stratégiai nyersanyagnak, de most eljött az alapvető szemléletváltás ideje – figyelmeztetett az ENSZ Környezetvédelmi Programjához (UNEP) tartozó Globális Források Információs Adatbázisának (GRID) igazgatója, Pascal Peduzzi, aki a tanulmány fő szerzője. Az építőipartól a kijelzőgyártáson át az üvegiparig számos területen használt homok mennyisége véges, de a szektor annyira nincs a figyelem középpontjában, hogy sem a tartalékokról, sem a kitermelésről nincs megbízható adat. Utóbbit az ENSZ évi 50 milliárd tonnára becsüli, részben az egyéb töltőanyagok – kavicsok, zúzalékok – kitermelése, részben a betongyártás alapján.