Életem az ételeken át – Stanley Tucci történetei és receptjei, 1. rész: „Mert az ember nem csak imádságra éhezik!”

Manhattantől száz kilométernyire északra, egy csodás kisvárosban, Katonah-ban nőttem fel. Hároméves koromban költöztünk oda a szintén New York állambeli Peekskillből, abból a Hudson-parti, jelentős olasz lakossággal rendelkező kisvárosból, ahol apám Calabriából származó családja letelepedett. Anyámék, akik szintén calabriaiak voltak, a szomszédos Verplanckben, egy elsősorban olasz és ír bevándorlók lakta településen éltek. Szüleim, Joan Tropiano és idősebb Stanley Tucci 1959-ben egy pikniken ismerkedtek meg, és alig telt el pár hónap, apám megkérte anyám kezét. Rövidesen összeházasodtak, én pedig az esküvőjük után tíz hónappal meg is születtem. Nem lehet mondani, hogy sokat vacakoltak a családalapítással. Gina húgom három évvel utánam, Christine pedig újabb három év elteltével született. Egy domb tetején álló, modern, három hálószobás házban laktunk egy nagyrészt erdővel határolt zsákutcában. Apám egy távolabbi kisváros gimnáziumának művészeti vezetőtanára volt, anyám ugyanott dolgozott a titkárságon, de mi a húgaimmal a középiskola végéig Katonah-ban maradtunk.

Észak-Westchester kisvárosai a hatvanas-hetvenes években közel sem voltak olyan sűrűn lakottak, mint manapság, azt gondolom tehát, ideális volt ezen a vidéken felnőni. A húgaimnak és nekem is rengeteg barátunk volt az utcában és a környéken, akikkel mindennap együtt játszottunk, szinte mindig a szabadban. Nem volt videójáték, mobiltelefon, és tévét is csak néhanapján néztünk. Ehelyett egymáshoz jártunk át játszani a kertben, vagy a közeli rétekre mentünk ki, leggyakrabban azonban a környező erdőkbe, bármilyen idő is volt. Az erdő mindent kínált, amire egy gyerek csak vágyhat. Ott volt az a végtelen sok fa, amit megmászhattunk, ágak, amelyekből „erődítményeket” építhettünk, mocsarak, amelyeken átgázolhattunk, amikor pedig befagytak, korcsolyázhattunk. Aztán ott voltak a függetlenségi háború idejéből megmaradt kőfalak, amelyekre felmászhattunk, vagy azok a dombok, amelyeken szánkózhattunk, amikor mindent vastagon beborított a hó, ugyanis erre annak idején minden télen számítani lehetett.

Most, hogy az életem immár őszbe fordult (nemrég múltam hatvan, úgyhogy lassan már inkább késő őszről beszélhetünk), gyakran vágyódom vissza életemnek ebbe az időszakába, ezekre a régi helyekre, hogy újból ártatlannak, kíváncsinak, energikusnak érezhessem magam. Már csak azért is jó volna visszarepülni, hogy visszakapjam csodás hajkoronámat.

A gondtalan játék a szabadban – bármilyen idő is volt – gyermekkorom egyik legszebb élménye. Ami azonban még ennél is meghatározóbb emlék számomra, az szüleim konyhaművészete és a családi étkezések hangulata. Az ételek elkészítése, tálalása és elfogyasztása a legfontosabb tevékenység, és a beszélgetések első számú témája volt abban a közegben, ahol felnőttem. Anyám állítja, hogy amikor hozzáment apámhoz, a vízforraláson kívül máshoz nem igazán értett. Ha ez tényleg így volt, akkor az elmúlt fél évszázad alatt jócskán behozta a lemaradását, ugyanis őszintén állíthatom, hogy sem azon a villanytűzhelyen, amelyet gyermekkoromban használt, sem pedig a későbbi gáztűzhelyén, soha nem készített rossz ételt. Egyetlen ilyen alkalomra sem emlékszem. Anyám főzőtudományának alapját az olasz konyha képezi, azon belül is a calabriai felmenők receptjei. (De bátran merített ihletet az északolasz konyha remekeiből is: az ő milánói rizottója például még mindig az egyik legjobb, amit valaha kóstoltam.)

Stanley Tucci a rák miatt megundorodott az ételektől, most mégis a gasztronómia az élete

Nem hagyományos színészéletrajz, inkább gasztronómiai időutazás és receptgyűjtemény Stanley Tucci Életem az ételeken át című, nemrég magyarul is megjelent könyve, amelyből hamarosan olvashatnak részleteket a hvg360-on.