Tudós, celeb, zseni – Stephen Hawking élete, 4. rész: Egy sztártudós titkai

A stadion túlvilági kék fényben úszott. A tiszta és élénk szín természetellenesnek hatott. Középen, eltörpülve egy hatalmas toronyból lelógatott holdmodell mellett, egy apró figura ült a kerekesszékben. Szinte láthatatlan volt, egy mozdulatlan fakóbarna folt a cifrán csillogó és mozgó örvény közepén. A látványosságot feszült figyelem övezte. A közönség elnémult.
„Az emberek a civilizáció hajnala óta vágytak rá, hogy megértsék az őket körülvevő világ alapvető összefüggéseit: miért van úgy, ahogy van, és miért létezik egyáltalán – zendült fel Hawking géphangja a hangfalakból. A fizikus teljesen mozdulatlanul ült, miközben a beszédszintetizátora folytatta: – Ha csak egy lehetséges egyesített elmélet létezik, az sem más, mint egy csomó egyenlet és szabály. Mi lehel életet az egyenletekbe, mi teremt számunkra világegyetemet, amit leírhatnak?”
Amint Hawking elhallgatott, egy hatalmas, ragyogó, elektronokkal körülvett atomot szimbolizáló ködös gömb, de lehet, hogy a csillagos égboltot reprezentáló armilláris szféra ereszkedett alá a magasból a kéken megvilágított mélységbe. Tűzijáték szikrázott minden irányból, miközben dübörgő zene áradt a hangfalakból. A 2012-es paralimpiai játéksorozat hatalmas ősrobbanással vette kezdetét.

London vadonatúj Olimpiai Stadionja majdnem csordultig tele volt. A több mint 60 ezres közönség a legnagyobb volt, amely előtt Hawking valaha beszélt. Ám annak ellenére, hogy a valaha volt legszélesebb közönsége előtt, élete legköltségesebb és legnézettebb műsorában szerepelt, ez alkalommal sem csinált mást, mint egyébként. A környező pirotechnikától kicsit sem zavartatva úgy beszélt, mint mindig. Beszédszintetizátora korábban már többször elmondott szavakat ismételt.
Hawkingot gyakran nevezték a világ legjobb tudományos ismeretterjesztőjének. Ugyanakkor rendkívüli erőfeszítésébe került, hogy akár csak az őt körülvevőkkel is megértesse magát. Attól fogva, hogy az 1980-as évek közepén elveszítette a beszédképességét, szinte kizárólag a kerekesszékébe épített számítógépre támaszkodhatott. Ennek segítségével beszélt, és a könyveit és előadásait is ezen írta. Előbb a jobb kezében tartott nyomógombbal, később, amikor a kór még inkább elhatalmasodott rajta, az arcára helyezett érzékeny szenzorral navigált egy menürendszerben, amelyből egyenként választhatta ki a kívánt szavakat. Miután aprólékos munkával szavanként összeállított egy mondatot, utasítani tudta a beszédszintetizátorát annak kimondására. Hawking csúcssebessége percenként nagyjából 15 szó bevitele volt, de ahogy az izmai fölötti befolyása egyre hanyatlott, a kommunikációjának sebessége is sokat romlott.

Stephen Hawking a 2012-es londoni Paralimpia megnyitóján:

„Amikor először találkoztunk, még valós időben beszélt – bár talán valamivel lassabban, mint egy átlagos ember – idézte fel Andrew Strominger. – De 20 évvel ezelőtt már csak percenként néhány szóra volt képes, aztán ebből szavanként több perc lett. Később pedig ez is tovább lassult és lassult, végül lényegében teljesen megszűnt.”
Hawking számára gyakran egyszerűbb volt előhozni egy régebbi mondatát, amely még megvolt korábbról a gépe memóriájában, mint egy majdnem ugyanolyat az elejétől legépelni. A közönség előtti megnyilvánulásai így korábbi írásokból és kijelentésekből összeollózott egyvelegek, egyfajta montázsok voltak. A jelek szerint már azelőtt, hogy ehhez a takarékossági intézkedéshez kellett volna folyamodnia, Hawking örömét lelte benne, ha ugyanazokat az aranyköpéseket ismételhette el az újságírók előtt több alkalommal is. Egy riporter így emlékezett vissza rá az 1980-as évek közepéről, még a fizikus gégemetszése előtti időkből: