Péterfy Gergely: Magyarországnak vége van. Minden egyéb csak idő kérdése

Napok óta dühöng a rossz idő, az ágyból oldalt fekve bámulom a délnyugat felől felénk rohanó, egymásba torlódó felhőket. Néha a fejünk fölött húznak el száz-kétszáz méterre, néha egyenesen belerohannak a házba, megremeg az ablak a ráomló esőben. A Martani csúcsain hó. Szombaton fél háromkor felébredek – mindig fél háromkor ébredek, ha reggeli indulás van – és már nem tudok visszaaludni, pedig nem is akartunk korán útra kelni. De ha bekapcsol a vészüzemmód, nincs többé logika.

Addig mocorgok, amíg Évát is felébresztem, kávézni kezdünk. Hiába, máris érzem, hogy egész nap álmos leszek. Éjszaka áramszünet volt, a közvilágítás még mindig nem állt helyre, a vaksötét utcákon megyek el a kocsiért, amely a római falfülkék tövében vár a Mercato Vecchión. Nincs kedvem Magyarországra menni, a legkevesebb illúziónk sincs a választások végkimeneteléről, de hetek óta kötelességszerűen posztolgatunk. Úgy teszünk, mintha még mindig lenne valóságtartalma ennek az intézménynek, pedig – pedig.