Bartók Imre: "Végtelenül magányosak tudnak lenni, akik naponta millióknak szónokolnak"

HVG: Tíz éve jelent meg első regénye, a Fém. Sohasem tudni, hogy a hőse – amikor nem egy kafkai kastély kertjében bolyong – ébren van-e vagy álmodik. Milyen állapot ez: termékeny, kellemes vagy rémes?

Bartók Imre: Egyszerre felszabadító és gyötrelmes. Felszabadító, mert alternatívát, más jelentéseket, más tapasztalatokat kínál ahhoz képest, amit az unalomig ismerünk, és ami keserűséggel tölt el. Ugyanakkor gyötrelmes, mert az álmok eredendő fenyegetést jelentenek a mindenkori „én” számára, amennyiben elbizonytalanítják, kizökkentik, ízekre szedik. Minden álom rémálom, a szépséges álmainkat inkább kósza ábrándoknak mondanám. Közben álom és valóság viszonyának megértéséhez egy állandó, ismerős törvények szerint működő valóságot is tételeznünk kellene, ami például a Fémben aligha rögzíthető. A könyv azzal ér véget, hogy az elbeszélő – aki időközben egyébként nemet változtatott – kijáratot talál az irodalomba.

De hát miféle kijárat az, amely az egyik szövegből vezet át a másikba?

A kérdés az, hogy szabadabban tudunk-e létezni a szövegvilágban, mint a „valódi” világ realitásában.