Enyedi Ildikó: A feleségem története komoly küzdelem volt, pánikhelyzetekkel

HVG: Mennyiben változott a filmelgondolás azokban az évtizedekben, amikor csak folyton készült rá, hogy leforgassa?

Enyedi Ildikó: A hangsúlyai mozdultak el időről időre. Az 1990-es évek elején Gérard Depardieu, a 2000-es évek elején Andorai Péter lett volna Störr kapitány. De a változó fénytörésben a lényeg maradt mindig ugyanaz. A regény az élet nagy kérdéseit feszegeti, de arról is szól, hogy egy tipikus férfi, egy nehéz munkát végző, állandóan döntési helyzetekben létező teherhajó-kapitány hogyan ismerkedik a szárazföldön egy másik világgal, amelyet Lizzy képvisel.

A rendszerváltás környéki eufóriában azt gondoltam, a női egyenjogúság kérdése pillanatokon belül, magától megoldódik,

mert már mindenki felfogta, hogy a népesség egyik felét ostobaság mindenféle szerepből kiszorítani, hiszen a másik felének is akkor lesz jobb, ha ki-ki boldogan foglalkozhat azzal, amivel szeretne, amiben örömét leli. Az én XX. századom című filmemben játékosan benne is volt ez az optimizmus. Aztán teltek az évek, és ebben komoly visszaesést tapasztaltam, a kommunikációban pedig kifejezett eldurvulást.

Amikor most elindultunk a filmmel, épp túl voltunk a me too mozgalom kezdetén. Ma már egy kifejezetten macsó embernek sem jutna eszébe kimondani egy csomó mindent, ami öt éve még a normalitás része volt. Így óhatatlanul felerősödött a történetnek egy rétege, de érvényes maradt a többi is. Annyira telített ez az 1920-as években játszódó, tradicionális nemi szerepekre épülő történet, hogy változó csillagállásokban is tud érvényeset mondani. Olyan, mint egy gyémánt. Ahogy forgatja az ember, mindig más jelenik meg a fényben, miközben a gyémánt változatlan marad.