Tóta W.: Gurulmadár vs T-34

Így ünneplünk mi. Néhány százan feszengenek a csillogó gurulmadár meg a rézangyalba oltott botosjeti körül, puttyog a sámándob konokul, aztán elénekeljük, hogy ugorjunk egy seggest. És végül is azt tesszük, ütemesen, ez már annak a fodrozódása.

Összesen nyolcmilliárd forintba fájt az egész ünnepségsorozat. Nem tudjuk, a bábok és a mutatványosok ebből mennyit emésztettek el, csak azt, hogy mi volt a cél, és mi lett az eredmény. Ezeket tudjuk összevetni más népek megoldásaival.

A cél kettős, ismerjük a rég meghirdetett és megindított kultúrharcból. Az úgynevezett nemzeti értékek, a hagyomány, a többségi értékrend, továbbá a kereszténység erősítése az egyik. A másik pedig teret adni az igazi tehetségeknek, akiket a liberális maffia kiszorított – ilyen sikertörténet például az SZFE elfoglalása.

Az eredményt láthatta mindenki a saját szemével. Nem az a baj, hogy a művelt értelmiség borzong ezektől a körhintára való bizsuktól. Azoknak szólt volna, akiket el tud bűvölni egy nagy méretű, fényes nemzeti izé. De ez a produkció még nekik is gagyi.

Parti Nagy Lajos az én hetemben: Parodisztikus Szent Istvánnal a nemzeti dicsőség giccsőséggé lesz

Sorozatunkhoz öt írót kértünk fel: öt kulcsszót felhasználva írjanak arról, miként élték meg az elmúlt hetet. Parti Nagy Lajosnak most ebből a készletből kellett ihletet merítenie: showtime, mentőakció, észjárás, szerelmespárok, ex cathedra.

És most ugorjunk át két határt. Nem a hanyatló Nyugattal akarok példálózni, arról úgyis tudjuk, hogy a vesztébe rohan, és hamarosan mindannyian osztrigává operáltatják magukat. Legyünk pragmatikusak, vegyük adottnak, hogy a kormány a nemzeti nagyságot, a történelem dicső olvasatát, a hősiességet, a férfiasságot meg a hasonló cserkészerényeket kívánja erősíteni. Mint Oroszország.

Két éve készült el a T–34 című orosz háborús akciófilm, a tízmillió dolláros költség jelentős részét a moszkvai kultuszminisztérium állta. Ez hárommilliárd forint: a közmédia tíz nap alatt éget el ennyi pénzt. Ám a T–34 harmincmillió dollár bevételt termelt, tehát a befektetés busásan megtérült.

Az orosz kormánynak jó oka volt beszállni, ugyanis a putyini Oroszországhoz méltóan primitív filmről van szó. Semmi önirónia, reflexió, semmi mélység, érzékenység vagy emberség. Ezzel nincsenek egyedül; megvannak ennek a hagyományai Hollywoodban is, bár ma már inkább India ontja az ilyen ostoba hőseposzokat. Ezekben a mieink mind jó fiúk, az ellenség elállatiasult bűnözőkből áll egytől egyig. A T–34 igazi főszereplője pedig maga a tank, a felsőbbrendű szovjet-orosz ipar és tudomány megtestesülése.

Itt megállunk, és rácsodálkozunk,

milyen jól is jön az, ha egy nemzetnek nem az az egyetlen aduja, hogy ezer éve mekkorát lovagoltunk.

Naná, az oroszoknak van technológiai és tudományos hagyományuk, Mengyelejevtől a tankokon és repülőkön át Gagarinig és tovább. Mondhatná a megbántódott magyar hazafi, hogy úgy könnyű, nekünk tényleg nincs más választásunk, mint ezredszer is taligára szerelni a turult meg a koronát, és azzal furikázni.

De nem lenne igaza. Ezek a szovjet-orosz kegytárgyak és hősök azért élnek tovább, mert életben tartják őket, és nem a Kijevi Nagyfejedelemséget játsszák újra szünet nélkül. Eleve azért és akkor születhettek meg, amikor a nemzet előretekintett a jövőbe, legalább odáig, hogy képes legyen megvédeni magát. Voltak magyar tudósok, voltak katonák a világháborúkban, páncélban és botkormány mögött. Élénk fantáziával megírhatók az akciójelenetek, akár győztes harcok a végső vereség előtt. Annál nem lesz hülyébb sztori, mint amivel az oroszok előálltak, de nem is attól működik az effajta propagandaanyag.

Hanem a bőséges és rendesen megfizetett iparosmunkától. Éppúgy röppennek lassított felvételen a lövedékek, ahogy a Mátrix óta kell nekik, tökéletes komputergrafika pótolja a régen elpusztult haditechnikát, szikrázik a fém a fémen. Az orosz fiatal ugyanazt látja, amit a játékokban és az amerikai filmeken, nemigen fárasztják ideológiával. Ez persze érthető, mert minek bolygatni Sztálint, inkább az ortodox ikonok villannak meg a katonák keze ügyében két páncéltörés között.

Egyszóval: izgalmas. Nem olyan ásítóan, nyomorultul, mocskosul unalmas, mint a turul meg a télapó tologatása az Andrássy úti zebrán, népviselettel és matyó kornyikálással súlyosbítva. Hanem valami, ami legalább alkatrészeiben világszínvonal.

Olyan Szent István-napi ajándékot kap a nép, amilyet Orbán Viktor magának kívánt

A tűzijáték mellé a Szent István-terem 1:1 arányú másolatát adja a kormány augusztus 20-án a magyar népnek. Ha a Fidesz 2022-ben nyerni tud, beindulhat a Budavári Palota teljes kisajátítása a hatalmi reprezentáció számára.

A néző, még ha el-elmosolyodik is a népmesei elemeken, önkéntelenül azzal az útravalóval jön ki a moziból, hogy fasza gyerekek vagyunk mi, oroszok. És nem úgy, mintha egész nap a nagy­anyja vitrinjében kellett volna néznie a smukkokat.

Ismétlem: ez a piacon megszerezhető, és amúgy nem olcsó szakértelmen múlik. A CGI-specialistán, aki nem a Tóni telekszomszédjának a veje, hanem az elérhető legjobb szakember. Egészen a rendezőig és a forgatókönyvíróig, aki nem akarja beleírni Katalin cárnőtől Putyinig az egész almanachot, csak két tankcsatát akar megcsinálni tisztességesen, a minimális körítéssel. Sőt benne van a miniszter is, aki leokézza, mert tudja, hogy így lesz hatásos.

Ez az, ami nálunk nincs. A minőség mindegy. Legyen benne turul, azt biztosan megveszik – és tényleg. Ezek a saját propagandájukat is ellopják. Kreativitásnak nyoma sincs. Ahogy közönségnek sem.

A mi magyarkodásunk még nacionalizmusnak is buta.

Talán mert igazából nem hisz benne már senki. És azért nem, mert így csináljuk.

A szerző a HVG munkatársa