Csoda az autópályán és hét perc csoda Athénban – Kásás Tamás életútja, 5.rész

11 perc

2021.01.09. 17:00

Kásás Tamás minden idők egyik legsikeresebb és legismertebb magyar sportolója. Hogy ért fel a csúcsra ez a jóképű, két méter magas, szőke vízilabdazseni? A hullámvölgyekkel tarkított sztorinak nem minden eleme oly meseszerű, mint hinnénk. Több részben mutatjuk be "Kása" pályafutását az M. Kiss Csabával közösen, visszavonulása után írt könyv alapján.

Olimpiai bajnokként tértem vissza Nápolyba ősszel a Posillipóhoz. A sydney-i siker eufóriája kitartott jó darabig. A sikersztorim az olasz bajnokságban is folytatódott. A karácsonyi-újévi szünet után viszont majdnem véget ért. Örökre.

Az aranyfiú
Kásás Tamás tehetsége és eredményessége okán kiemelkedett még a magyar aranygenerációból is. Már juniorként megnyert minden kupát, felnőtt pályafutásának díjai, érmei szinte megszámlálhatatlanok: háromszoros olimpiai, kétszeres Európa- és egyszeres világbajnok, többszörös világkupa- és világligagyőztes, klubjaival sokszoros Euroliga- (gyakorlatilag a vízilabda BL-je), KEK- és LEN-kupa-győztes, kilencszeres olasz bajnok. A FINA szerint a 21. század első évtizedének legjobb pólósa, itthon egy másik korszakos klasszis, Faragó Tamás után a második lett a Pólósok pólósa szakértői szavazáson. Az egyetlen vízilabdázó, aki Eb-döntőben a győztes csapat összes gólját egymaga szerezte. Páratlanul sikeres pályafutását 2012-ben, a londoni olimpiát követően fejezte be. A sorozatunkban közölt könyvrészleteket itt találja.

Egy januári hajnalon indultam vissza Budapestről Nápolyba. Róma után már szárazak voltak utak, beletaposhattam a gázba. Akkoriban még sportautóm volt, egy Toyota Celica, kicsi, könnyű, formás autó, hatalmas, erős motorral. Imádtam kihasználni a képességeit. Kétszáz körüli tempóval repesztettem a tiszta, éjszakai sztrádán. Szólt a zene, dörmögött alattam a motor, bent kellemes meleg, kint hidegen ragyogó csillagok. A nápolyi körgyűrűre érve visszavettem a tempóból, százhatvan-százhetvenre.

A lakásomhoz vezető lehajtó előtti kijáratnál egy pillanatra lenéztem valamiért az anyósülésre. Tényleg csak egy pillanat volt, de mire újra az útra emeltem a tekintetemet, már ott volt előttem egy, a sztrádára éppen felhajtott, vészesen lassú autó. Persze úgy is mondhatjuk, hogy én voltam vészesen gyors.

Megijedtem. El kellett rántanom a kormányt, hogy ne rohanjak bele. Így viszont a belső szalagkorlátnak csapódtam oldalról. Fém, a fémhez, iszonyatos, visító, súrlódó hang, szikraeső, ahogy száguldottam tovább. Észnél voltam, fékeztem és próbáltam jobbra kormányozni, hogy lejöjjek a szalagkorlátról, de nem fordult el a kerék. Viszont az autó fölemelkedett, a levegőben meg már hiába csináltam bármit.

Pörgött, forgott velem a gép, fogalmam sincs pontosan hogyan és hányat, csak a furcsa, fülsiketítő, kellemetlen, vészjósló, ismeretlen hangokra emlékszem, meg arra, hogy közeledik a beton zajvédő fal. Már nem csináltam semmit, csak repültem, és vártam a becsapódást. Félelmetesen szólt. Csattanó, dörrenő, fültépő robaj. Aztán halálos csend lett és teljes sötétség.