60 éve tudjuk a posztmodern irodalomtól, hogy a valóság nem létezik

Az ötvenes évek végétől az Egyesült Államokban a klasszikus történetmeséléssel operáló nagyregény halálhíre terjedt. Az olvasás népszerűségével nem volt gond, de a dinamikáját és az ízlés változását semmi nem jelezte jobban, mint hogy a Biblia után a főzéssel kapcsolatos munkák voltak a legkelendőbbek. Az írók kiapadtak a romantikus mesékből, az olvasók már nem hittek az epikus történetekben, igyekeztek a saját szemükre hagyatkozni. Ekkor lépett színre a posztmodernnek nevezett irodalom programadó szövegével Thomas Pynchon – az Entrópia című elbeszélés a The Kenyon Review című folyóiratban jelent meg 1960-ban.

A helyszín: New York. Az időpont: valamikor a tavasz első napjai. Kint még szúrós hideg van, belül lefárasztó párás meleg. Egy Mulligan nevű férfi házszentelő bulija negyedik napja tart. A résztvevők a világűr dalait összegyűjtő zenészek, minisztériumi alkalmazottak, külügyérek, filozófia szakos egyetemista lányok és Sándor, a talán '56-os magyar disszidens: valamennyien alkohollal és más dolgokkal telítődve tesznek kísérletet idegrendszerük restaurálására. Nincs miért sietni, pedig valamiféle meteorológiai előrejelzés azt prognosztizálja, hogy a világ hamarosan hőhalálban pusztul el.