45 éves a Pink Floyd szívszorító remekműve, a Wish You Were Here

„Elhalványulok, mint egy visszafelé futó, lassú sprinter” – mondta magáról Syd Barrett néhány hónappal az után, hogy 1968-ban otthagyta a Pink Floydot. A srác, aki hírhedtté tette a hírességet, aki a legjobb éveiben a saját hírnevén dolgozott, és aki korábban mindig ügyelt arra, hogy teljes pompájában jelenjen meg, tíz évvel később majdnem kopasz volt, kövér és zavarodott.

Már ebben az inkarnációjában bukkant fel, kezében egy nejlonzacskót szorongatva, 1975. június 5-én a londoni Abbey Road egyik stúdiójában, ahol az amerikai koncertturnéról visszatért Pink Floyd éppen az új albumán dolgozott. Vagy inkább: szenvedett. Fura módon a volt cambridge-i diáktárs,

Barrett megdöbbentő, szívszorító megjelenése inspirálta a szárnyalásról, a zuhanásról, a kiégésről és a cserbenhagyásról szóló, 1975. szeptember 15-én megjelent Wish You Were Here (Bárcsak itt lennél) című albumot.

A melankolikus tempójából csak egyetlenegyszer, a durva Welcome to the Machine-nal (Isten hozott a gépezetben) kilépő album dalainak másik forrása az, ami a Pink Floyd korai korszakának törékeny géniuszát összeroppantotta: a zeneipar machinációi, a művészekre nehezedő elvárások, annak a képzetnek a megerősítése, hogy a rocksztár olyan újkori mitológiai hős, aki a mesékkel ellentétben az üzleti terveknek megfelelően él, elpusztul, majd feltámad. A zeneipar híres a beváltott ígéreteiről: a 2006-ban meghalt Barrett újra és újra feltámad, életre kel a lemezeken, a Wish You Were Here-en elkallódott szupersztárként.

Az emlékezés jót tesz a memóriának. Fordítva ez nem mindig igaz.

A 45. évfordulóra újra teljes díszében csillogó, a popzene történetének egyik legtöbbet idézett borítójával – amely két üzletember kézfogását ábrázolja, közülük az egyik lángra kap –, újra és újra kiadott Wish You Were Here bizonyíték arra, hogy a mítosz felülfogalmazza a tényeket.