A magyar vízilabdát szó szerint a meleg vízzel együtt találták fel

„Ha nem nyerjük meg az olimpiát, lefogyok 40 kilóra”

– mondta Komjádi Béla, a magyar vízilabda-válogatott szövetségi kapitánya az 1928-as amszterdami olimpia előtt. Máig olyannyira az effajta hozzáállás határozza meg a válogatottal szembeni elvárásokat, hogy az olimpiai második hely már kudarcnak számít. A játékosok igyekeztek is ezt elkerülni: a huszonkét magyar részvételből kilencszer aranyérmesek lettek, és komoly eredmény, hogy összességében 15 alkalommal álltak a dobogó valamelyik fokán.

Az utolsó olimpiai arany Pekingben született 2008-ban, a felvételen a magyar válogatott tagjai beszélnek a döntő után:

A páratlan sikert Komjádi másfél évtizedes munkája alapozta meg. Persze volt, ami külön is nagyon segítette: a termálvíz. Kezdetekben a pólót inkább nyílt vizeken játszották, ezért csak nyáron lehetett űzni. Az uszodákban, hacsak nem fűtötték fel a medencéket, hideg volt a víz. Budapesten viszont adott volt a termálvíz, s a sportág indulásakor a 28 fokos Rudas fürdőben, majd a 26 fokos Császár fürdőben szinte egész évben lehetett készülni a versenyekre.

A sportág először az úszók erőnléti gyakorlatáról szólt, s egy ideig a jó labdaérzékűnek számító úszók alkották a csapatokat. Így lett például Kárpáti Györgyből kiváló vízilabdázó: az 1950-es évek elején debütált, és ráúszásban sokáig mindig megszerezte az ellenfél elől a játéktér közepén elhelyezett labdát, ennek köszönhetően az egyes negyedekben az ő csapata kezdhette a támadást. Kárpáti előtt is voltak a csapatokban tehetséges úszók. Az 1931-es Európa-bajnokságon Halassy Olivér a vízilabda-aranyérem megszerzésén kívül az 1500 méteres gyorsúszásban győzött. Pedig az egyik lábát térd alatt gyerekkorában amputálták.