Az oroszoktól jött a vakcina, és legyőzte a járványt – több mint 60 éve
5 perc
2020.12.30. 11:00
Migránsok is fejlesztették az oltóanyagot. Nyugaton nem bíztak az orosz vakcinában. A világjárvány miatt világméretű volt a tudományos együttműködés. Történet a gyermekbénulás éveiből.
Bocsássuk előre: az új koronavírus elleni oltáshoz nincs köze annak, hogy több mint fél évszázada egy másik vírus – a gyermekbénulás kórokozója – ellen az a vakcina lett sikeres, amelyet szovjet közreműködéssel és szovjetunióbeli tömeges kipróbálás után vetettek be. A történet mégis érdekes.
Az előzmény, hogy bár többek kutatásai voltak eredményesek az 1950-es években, végül két amerikai nevéhez fűződik a siker. Jonas Salk elölt vírusokból készített vakcinát. Albert Sabin élő, de legyengített (attenuált) kórokozókból fejlesztette cseppjeit. A Salk-féle oltóanyagot előbb kezdték alkalmazni, de néhány éven belül több helyen (Magyarországon is) kiderült, hogy a kezdeti siker ellenére az akkori változat többféle okból nem adott kellő védettséget, ezért a járvány tovább pusztított.
Egy tragikus véletlen folytán azonban Amerikában nem volt meg a kellő bizalom a további oltási kísérletek iránt: a Cutter gyógyszergyárból 1955-ben kikerült egy hibás tétel Salk-vakcina, és 40 ezer gyerek attól fertőződött meg, tízen meghaltak. Szükség lett viszont a másik módszerre, de annak a kipróbálása ellen még azzal is érveltek, hogy miután a Salk-vakcina jórészt mégis védettséget adott, pár év elteltével nem lenne megbízható az attenuált vírusos oltóanyag kipróbálásának eredménye. (Ez gyengébb érv volt, hiszen több más országban is a Salk-oltás utáni években próbálták ki a Sabin-cseppeket.)
A gyengített vírus három legismertebb kutatója tehát az USA-n kívül keresett terepet. Itt érdemes megállni egy pillanatra a migránsozásra alkalmas körülményen: az amerikai születésű Herald Cox mellett Hilary Koprowski és Albert Sabin is Lengyelországból származott. Felsejlik a párhuzam azzal, hogy napjaink első ígéretes oltóanyaga a török gyökerű német Sahin–Türeci házaspár és nem utolsósorban egy Amerikában működő magyar kutatótársuk, Karikó Katalin nevéhez fűződik.
