Tejfeles pohárral és konzervvel varázsolt elektronokat - 125 éve született Öveges József

Segíts, Jézus, hogy megnevelhessük a farizeusokat, fölöslegessé tehessük a hóhérokat, és jó szándékukat valóra válthassák a Pilátusok!

(Öveges József imája)

Az Övegesek már a 18. században is néptanítóként működtek. Öveges József a göcseji dombok között, Pákán született 125 évvel ezelőtt, 1895. november 10-én. Az apja, id. Öveges József ott, a nagyapja, Öveges Alajos pedig Péren tanított. Amikor nagyapja 1901-ben nyugdíjba vonult, a fiát kérte utódjának. Így került a család Pérre. Az új péri tanító azonban 39 éves korában meghalt. Öt árva maradt utána. A legidősebb a tizenötéves József volt, aki ekkor a győri bencés gimnáziumban tanult. A kultuszminiszter az özvegynek és öt gyermekének kevéske gyámpénzt, évi 1210 koronát engedélyezett (Néptanítók Lapja, 1911. június 1.). A szegénységbe zuhant családban Józsefnek csak az egyház kebelében lehetett esélye a továbbtanulásra és ősei mesterségének folytatására. Kényszer és hajlam a jelek szerint egybeesett. A fiú átment a piaristákhoz, mert a bencéseknél nem lehetett biztos abban, hogy tanári pályára engedik. A kecskeméti piarista gimnáziumban hetedikes tanulóként 20 korona jutalmat kapott Hésziodosz-fordításáért. (Iskolai értesítő, Kecskemét, Katolikus Gimnázium, 1913.)

Arcanum

Tizenhét éves korában felvették a piarista rendbe. Novíciusi éve után befejezte a gimnáziumot, leérettségizett a kecskeméti piarista gimnáziumban. Matematika-fizika szakos tanári diplomát szerzett a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen és teológiát tanult a piaristák hittudományi főiskoláján. 1920-ban pappá szentelték. 1919-től 1946-ig piarista gimnáziumokban tanított Szegeden, Tatán, Vácott és Budapesten.

1921. májusában ifjú szegedi tanárként ő mondta az ünnepi beszédet a Dóm téren az iskola fennállásának 200. évfordulójára rendezett nagyszabású ünnepségen, amelyen Teleki Pál miniszterelnök is megjelent. A beszéd – tizenegy hónappal Trianon után – megfelelt a nemzeti-keresztény kurzus követelményeinek:

„Itt lent pedig a bün és lélek, a sötétség és szellem szomorú küzdelme, amelyből fejlődik lassan Krisztus országa. Fennt diadal, lennt harc. Szükséges a harc, hogy győzni lehessen, kellenek példaadó, irányító, bátor harcosok, kik a küzdő lelkek seregét a dicsőség felé vezetik. E harcosokat, az őket mozgató eszméket ünnepeljük ma a vezér győzelme napján, de a dicsőség nem az övék, egyedül Őt illeti az ünnep, a hála, a glória./.../ Mikor a piaristák letelepülésük után a dalmát és szerb nyelvű prédikáció mellett magyar beszédet is akartak a Rókuson mondani, egyetlen hallgatójuk sem akadt. Hol vannak most az idegen ajkúak? Elolvadtak, mint a kohóba dobott ólomszemecske. A vidék: Bánát, Bácska, Torontál, Temes másnyelvű lakosai a szegedi nagyhírű gimnáziumba küldték fiaikat; azok bejöttek mint magyar szót nem is értő svábok, rácok, oláhok és hazamentek mint a magyarság apostolai, kik lassú, de biztosan átalakító hatást gyakoroltak az idegen elemre.” (Iskolai értesítő, Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1920)

A pedagógus pályát nem kellett választania, az számára magától értetődött. A szakirány megválasztásáról pedig ezt mondta: „Gyerekkoromat falun, a szabad természetben töltöttem, a természet csodáinak állandó zaklató 'miért'- jeivel. Választ nem kaptam, mert nem volt sem könyv, sem ember, aki megmagyarázta volna a dolgokat. Pedig szenvedélyesen szerettem olvasni, de a százkötetes falusi népkönyvtár szekrényében ilyen könyvet nem leltem, sőt később a gimnázium könyvtárában sem. Talán ezek a kielégítetlen vágyak befolyásoltak tudat alatt, hogy olyan könyveket írjak, amelyek mindenkinek érthetően magyarázzák a rejtélyes jelenségek értelmét.”

A tatai piarista gimnázium 1936/37. évi értesítőjében írta meg tanári ars poeticáját: „Iskolai tudásunk egy része majdnem nyomtalanul eltűnik. De bennünk marad életünk végéig a kifejlett akarat, szellemünk ügyessége, a tervszerűség, fortélyosság, amivel bármikor harcolni tudunk értelmünk nehézkessége ellen... Az a harcos, akinek megmarad fegyverzete, ereje, ügyessége, könnyű szívvel nyugszik bele a zsákmány elvesztésébe, mert szerzett és megmaradt tehetségeivel bármikor újhoz, értékesebbhez juthat...

Az igazi tanár … nem tanít a szó régi értelmében, hanem alkot. A saját mindig friss, mindig korszerű tudását alkotja, szüli újjá tanítványai lelkében. Így lesz művész, alkotó művész.”

Kedvenc hasonlata a sivatagi rózsáról szólt, mely a szárazságban elsorvad, de ha vizet kap föltámad: „Hiszek az élőszó hatásában, a tanári magyarázat erejében. Egyszer már leírtam valahol kedvenc hasonlatomat a jerikói rózsáról. Ez egy összeszáradt, csúnya, kimúlt óriáspókhoz hasonló növény, de ha vízbe tesszük, megduzzad, kivirul, kiszínesedik, él.

Ilyen száraz, csupán a vázat tartalmazó valami a tankönyv is. És ezt varázsolja élő rózsává a tanár magyarázatának, ügyes módszerének a csodavize.

Ha a tanári magyarázat is száraz — a csoda elmarad.”

Elementáris hatással volt a tanítványaira. A legnépszerűbb, legszórakoztatóbb, leghatékonyabb és legkreatívabb pedagógusok közé tartozott. Egész életében kísérletek kitalálásával és kidolgozásával foglalkozott. A legbonyolultabb kísérleteket is olyan egyszerűen és hatásosan tudta megvalósítani és elmagyarázni, hogy még a kevésbé iskolázott emberek is megérthették. A kísérleteket tartalmazó könyvei sok kiadásban, nagy példányszámban fogytak. A szemléltetés nagymestere volt.

Órái vidám színdarabhoz hasonlítottak, amelyben együtt játszik tanár és diák. Folyamatosan új kísérleti eszközöket állított elő kifogyhatatlan leleménnyel és lehetőleg a legolcsóbb, a hétköznapi háztartásokban megtalálható tárgyak felhasználásával.